Nem futamodtak meg gyáván a nemesi seregek Napóleon elől, s a magyarság a francia diktátorral sem járt volna jobban - állítják a közhiedelmekkel leszámoló legújabb tanulmányok szerzői.

"Páris ígért szabadságot, Ti nem fogadtátok, Járom rátok, gyáva népek, S maradéktól átok" - tett hitet Kölcsey Ferenc Rebellis versében amellett, mennyivel jobban járt volna közel kétszáz éve, 1809-ben Magyarország, ha úgymond Napóleont választja az osztrákok "igája" helyett. Ez a vélemény aztán olyannyira gyökeret vert a magyarok történelmi tudatában, hogy még a 20. századi tankönyvek is azt sulykolták: a francia császár a szabadságot és a polgárosodást képviselte (és honosította volna meg Magyarországon), ám a nemesség inkább az avítt feudalizmust és a Habsburg-jármot "választotta", s így az ország úgymond méltatlannak bizonyult a szabadságra. A 20. század tudós történészei, Benda Kálmán vagy éppen Kosáry Domokos (leginkább Szekfű Gyula nyomán) azt vallották, hogy a magyar nemesség az "osztályérdekét féltve" ragadott kardot a francia uralkodó ellen.

Kétségtelen, Napóleon valóban teljes szabadságot ígért a Habsburgokkal állandóan elégedetlenkedő magyaroknak. A francia császár 1809 májusában (Batsányi János fordításában) szívhez szólóan szólt a magyarokhoz: "Szerezzétek most vissza nemzeti léteteket, legyetek újra, akik valaha voltatok! Válasszatok királyt magatoknak!" A címzettek azonban nem hallgattak rá.

"Korántsem csak az osztályönzés vezethette a magyar urakat, amikor Napóleon ellen s a Habsburgok mellett törtek lándzsát" - állítja a HVG-nek Hahner Péter, a Pécsi Tudományegyetem docense, aki a Francia Emlékek című tanulmánykötetben publikált tabudöntő írásában igyekszik végleg leszámolni a szerinte téves elmélettel. Az újkortörténész egy korábbi elmélethez nyúlt vissza: egyes, a napóleoni háborúkhoz időben közelebb álló 19. századi kutatók még árnyaltabban ítélték meg Magyarország akkori lehetőségeit. Horváth Mihály liberális történetíró (nem mellesleg csanádi katolikus püspök, a Szemere-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere) például meg volt róla győződve, hogy Napóleon csupán Ausztria meggyengítésére kívánta felhasználni Magyarországot. Bizonyítékként a tudós pap a lengyel példát hozta fel. Az 1795-ben Poroszország, Ausztria és Oroszország között felosztott és így gyakorlatilag megsemmisült egykori állam lakói 1806-tól kezdve egy emberként sorakoztak fel a nekik újra függetlenséget ígérő Napóleon mögött. Azután viszont, hogy a császár nyeregben érezte magát, állandóan azt kérdezgette: "Megérdemlik-e a lengyelek, hogy nemzetté váljanak?" A válasz nyilván nemleges volt, mert a korábbi ígéreteit megszegő diktátor minden lelkiismeret-furdalás nélkül ajánlotta fel az általa megszállt (és módszeresen kiszipolyozott) területeket 1807-ben Sándor orosz cárnak.

A cár az "ajándékot" az osztrák és porosz rosszallástól tartva elutasította, így Napóleon a területek jó részéből egy bábállamot hozott létre, amelynek a tőle teljes függésben levő szászországi király, I. Frigyes Ágost lett az uralkodója. A hoppon maradt lengyelek pedig még hosszú évtizedeken át kesereghettek azon, hogy még a függetlenség illúzióját is megtagadta tőlük az őket cinikusan kihasználó francia császár, amikor Varsói Hercegség, és nem Lengyelország néven gründolt új államot. (Nem mellesleg 1812-ben a Varsói Hercegség lakosai fejenként 12-szer annyi adót fizettek, mint a régi Lengyelország lakói 1768-ban.) Ami pedig a térség modernizálását illeti: igaz ugyan, hogy az új alkotmány kimondta a jobbágyság felszámolását, ám a parasztok házát és javait földesúri tulajdonná nyilvánították. A polgárosodás pedig, finoman szólva is, döcögött: összesen egy polgári származású személy került a vezető politikusok közé.

Okkal tarthattak tehát a magyar nemesek attól, hogy országuk csupán újabb bábu lesz Napóleon európai sakkpartijában. S jóllehet kevesen merik megkockáztatni a történelmietlen "mi lett volna, ha" forgatókönyveket, a sok tekintetben egymással vitatkozó kutatók többsége egyetérteni látszik Marczali Henrik 1898-ban publikált írásának megállapításával: "A régi Napóleont, a forradalom fiát tán tárt karokkal fogadják, mint szabadítót; a zsarnokban természetes ellenségüket látták a magyarok."

Akad más átértékelnivaló is Napóleon és a magyarok viszonyában. A közvélemény és számos iskolai tankönyv Petőfi Sándor A nép nevében című versét vette alapul az 1809. június 14-én lezajlott győri csata megítélésekor. Az 1847 márciusában született mű ekképpen verte el a port a nemességen: "Majd elfeledtem győri vitézségtek. Mikor emeltek már emlékszobort A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?"

A történettudósok ma már nemigen osztják a szabadságharc poétájának gúnyos megállapítását. Szerintük a Napóleon ellen már korábban is hősiesen küzdő magyar huszárokhoz hasonlóan a nemesi csapatok is derekasan forgatták a kardot. Már persze azok, akik megjelentek a harcmezőn, merthogy annyiban azért Petőfinek mégiscsak igaza lehetett, hogy sokan kihúzták magukat nemesi kötelezettségük alól. Vígh Kálmán történész, a Berzsenyi Dániel Főiskola docense a már említett tanulmánykötetben publikált, Napóleon csapatai Nyugat-Dunántúlon című írásából tudható: például a Sopron vármegyei sorozások jegyzőkönyveiben a felkelésre kötelezett nemesek neve mellett gyakorta olvasható olyan megjegyzés, hogy "gyermekei és más nyavalyája miatt", netán "hivatalára nézve mentes", esetleg "nem tudni, hol van".

A 25 ezres magyar nemessereg viszont - kiegészítve az osztrák IX. hadtesttel - március idusa előtt egy nappal Győrnél már vitézül szállt szembe az 50 ezres francia haddal, s mintegy nyolcszáz magyar ott is maradt a csatatéren. A győztes franciák közül többen is elismerően szóltak ellenfeleik bátorságáról, felemlegetve egymás iránti önfeláldozásukat. Más kérdés, hogy a János főherceg vezette magyaroknak nem sok esélyük volt a diadalra. Részben azért, mert a vezérkar még az ütközet reggelén sem tudta, milyen taktikát is alkalmazzon, de az is komoly hendikepnek bizonyult, hogy a jól képzett és jól felszerelt francia csapatokkal szerényebb felszerelésű és gyakorlatlan katonák álltak szemben. Már csak azért is, mert az osztrákok kifejezetten tiltották, hogy a magyar nemesek - békeidőben legalábbis - harci képzésben részesüljenek. Arról már nem is szólva, hogy a csata napjára az esőzések miatt megáradt a Pándzsa-patak, így abban megakadt a magyar lovasság. Ezt a franciák nyomban kihasználták, és nehéztüzérséggel lőtték őket. Innentől pedig már végképp reménytelenné vált a honvédők helyzete: János főherceg visszavonulót fújatott ugyan, de a megzavarodott csapatok sokkal inkább kétségbeesett menekülésre fogták a dolgot. Ez nem akadályozta meg a lakosságot abban, hogy 1809 decemberében és 1810 januárjában a leszerelő felkelőket örömujjongás közepette, valóságos hősökként fogadják a vármegyék székhelyein.

Mindeddig nem tisztázta a történettudomány azt sem, hogy hosszú tervezgetés, netán hirtelen felindulás indíthatta Napóleont a már említett 1809. májusi kiáltványa megfogalmazására. A császár akár régóta is fontolgathatta, hogy kijátssza a magyarokat az osztrákok ellen, s ezen tervét alátámaszthatták azok a titkos jelentések, amelyek szerint általános felkelés készülődik a Kárpát-medencében a Habsburgok ellen, s mindenki repesve várja a franciák bevonulását. Ábrahám-Ködmen Zoltán történész idén publikált, 1809 - Kiáltvány a semmibe című tanulmányában amellett teszi le a voksot, hogy a május 15-én Schönbrunnban megfogalmazott kiáltvány gondolata mindössze két nappal korábban, Napóleon Bécsbe való bevonulásakor született meg, az ausztriai hadjárat afféle alternatív lezárási kísérleteként. A császári propagandagépezet aztán óriási elánnal, több tízezer példányban terjesztette a kiáltványt: kémekkel, utazókkal küldték Magyarország területére az iratokat, de olyan is előfordult, hogy a vármegyeházra vagy éppenséggel a mészárszékre kiragasztott kampányiratot francia katonák őrizték. A magyarok felkelése és legyőzése után azonban a legendás intrikus, 1807-ig francia külügyminiszter Talleyrand tanácsára Napóleon elvetette a Habsburg-birodalom teljes felszabdalásának és az osztrákok példaértékű megbüntetésének tervét. Méghozzá azért, mert ha Ausztria túlságosan meggyengült volna, akkor nem őrizheti meg fennhatóságát a magyarok felett - vélte a császár tanácsadója -, "túl gyengék lévén, hogy független államot alkossanak, az oroszok karjába vethetik magukat..."

IZSÁK NORBERT

Új NATO-parancsnokság települ Magyarországra

Új NATO-parancsnokság települ Magyarországra

Így emlékezett Elvis Presley 1956 hőseire

Így emlékezett Elvis Presley 1956 hőseire

Porszem a gépezetben: ingyenes, korlátlan fotótárolás iPhone-osoknak a Google-től?

Porszem a gépezetben: ingyenes, korlátlan fotótárolás iPhone-osoknak a Google-től?

Hivatalosan is visszavonták a törvényjavaslatot, amely miatt Hongkongban hónapok óta tüntetnek

Hivatalosan is visszavonták a törvényjavaslatot, amely miatt Hongkongban hónapok óta tüntetnek

Látványos csaták, lélegzetelállító jelenetek – itt a Star Wars 9. előzetese

Látványos csaták, lélegzetelállító jelenetek – itt a Star Wars 9. előzetese

Boris Johnson most előrehozott választással fenyegeti a parlamentet

Boris Johnson most előrehozott választással fenyegeti a parlamentet