Tetszett a cikk?

Lehet-e püspök vagy érsek az, aki együttműködött az egyházellenes hatalommal - vetődött fel minap a varsói érseki szék betöltésekor. A vita - ellenkező végkifejlettel - már az ókeresztények körében is lezajlott.

A hívek és az egyházi hierarchia egy részében is értetlenséget váltott ki a Vatikánnak azon január eleji döntése, mellyel lemondásra kényszerítette a varsói érseki székbe már kinevezett Stanislaw Wielgust, miután fény derült annak ügynökmúltjára. "Szent Péter sem volt hibátlan, Jézus mégis rábízta egyházát" - adott a vitának bibliai alapvetést Józef Glemp, Varsó régi-új érseke. A felháborodás részben érthető, hiszen a 2 ezer éves katolikus egyház már működésének első századaiban szembesült az áruló és hitvalló keresztények problémájával, amelyre máig ható érvénnyel választ is adott.

"A mártírok vére a kereszténység magvetése" - fogalmazott Tertullianus ókeresztény író a 3. században, s ez a vélemény kétségtelenül áthatotta az akkor még üldözött egyházat. Korántsem követte azonban minden keresztény a hitük miatt kivégzett, a világi hatalommal szemben helytálló vértanúk példáját. Mindez az igazán nagy keresztényüldözések idején vált komoly, elvi problémává, amire két ízben került sor a Római Birodalomban: először 250-ben, Decius császár, majd 303-tól Diocletianus uralma alatt. Mindkét korszakban vallási téren kerültek szembe a császárral, mivel bálványimádásnak tekintették a rómaiak isteneinek való áldozást. Éppen ezt használta ki Decius, aki a keresztényekben a birodalom egységének megbontóit látta, s egy dekrétumában kötelezővé tette a római isteneknek való áldozat bemutatását. Aki megtagadta, azt akár halálra is ítélhették, aki viszont engedelmeskedett, az igazolást kapott róla. Számszerűsíteni ma már nem lehet, de sokan vállalták a vértanúságot. Számosan voltak ugyanakkor azok is, köztük papok és püspökök, akik hitüket megtagadva eleget tettek a dekrétumban előírtaknak.

A kegyetlen üldözés Decius 251-ben bekövetkező halálával alábbhagyott ugyan, ám rögtön felmerült a kérdés, amely több mint másfél évszázadig megosztotta a keresztény közéletet: mi legyen a hitehagyottakkal, akik közül sokan újra kérték visszavételüket az egyházba. Az ezzel kezdődött vitában végső soron azt kellett tisztázni: az egyház a bűnt el nem követő tiszták egyháza-e, vagy pedig befogadhatja a bűnösöket is. Rómában annyira kiéleződött e kérdésben az ellentét, hogy Cornelius, majd István pápával szemben ellenpápát is választottak Novatianus személyében azok, akik szerint nincs bűnbocsánat, ezért a bűnbánókat nem lehet visszafogadni az egyházba. Az elbukottak fő védelmezője a kor egyik legnagyobb egyházi tudósa, Cyprianus karthágói püspök volt, akit az észak-afrikai egyház tagjai közül szintén sokan támadtak, amiért a vértanúság vállalása helyett elbújt az üldözés elől. Könyvében amellett emelt szót, hogy a hittagadókat hosszú (akár életük végéig tartó) bűnbánat után vissza lehet fogadni, s ebbéli véleményét osztotta Cornelius pápa is.

Amikor az ő álláspontja vált hivatalossá, az lett a kérdés, hogy Novatianus - eretneknek nyilvánított - követői milyen feltételekkel lehetnek újra az egyház tagjai, mivel sokukat saját, szintén eretnek papjaik, püspökeik részesítették a keresztségben. Cyprianus ez ügyben viszont már ellentétbe került az új pápával, Istvánnal, mivel ő - ellentétben a szentatyával - nem tekintette érvényesnek az egyházon kívüli keresztséget, és azt hangoztatta, hogy "az egyházon kívül nincs üdvösség". Ezért a kiváltak visszafogadása csak úgy következhet be, ha a bűnbánókat újrakeresztelik. István ugyanakkor korábban római isteneknek áldozó hitehagyó hispániai püspököket is visszahelyezett tisztségükbe újrakeresztelés nélkül, miután megbánták bűneiket. Az akkori vita azonban hamar elhalt, mert Istvánt 257-ben, Cyprianust 258-ban a rómaiak kivégezték, a kérdésekre pedig nem sikerült mindenki számára megnyugtató választ találni.

Az újabb fordulóra a Diocletianus császár uralma vége felé, 303-ban indított keresztényüldözés adott alkalmat. A császár a Krisztus-hívők elleni dekrétumaiban egyebek mellett kötelezővé tette a római isteneknek való áldozatbemutatást, valamint a szent iratok és kegytárgyak beszolgáltatását az államnak megsemmisítés végett. Mindez újra megosztotta a hívőket behódolókra és a végsőkig kitartó mártírokra. Az üldözés végeztével aztán az előbbiek vissza szerettek volna térni az egyházba.

Az igazi nagy botrány ez ügyben Észak-Afrikában tört ki, amikor - az iratbeszolgáltatási kötelezettséget eretnek iratok beadásával letudó - Mensurius püspök utódának, Caecilianusnak felszentelésében 311-ben részt vett a korábban a hatalomnak behódoló Felix püspök is. A hívek egy része szerint az egyházat megtagadó papok nem szolgáltathatják ki a szentségeket, így papokat és püspököket sem szentelhetnek. Az ellenpüspököt is választó mozgalom élére - két évvel azután, hogy Konstantin császár 313-ban törvényessé tette a kereszténységet - Donatus került, akiről az egyháztörténészek ezt az áramlatot donatistának nevezték.

Donatus követői azt vallották, hogy az egyház a tisztáké, a bűnteleneké, az üldözés hatására hitüket megtagadó vezetők pozícióba engedése pedig a vértanúk megtagadása. A vétkesek kezéből még a szentségek sem érvényesek - tették hozzá. A donatista nézeteket sokan a magukévá tették Észak-Afrikában, és ott a 411-es karthágói zsinatig nagyobb közösséget alkottak, mint a "hivatalos" katolikusok. Ebben a közel száz évben a császárok és a zsinatok több határozatot is hoztak ellenük, véres polgárháború is zajlott a donatisták és a birodalomban akkor már lassan államegyházi szintre emelkedő katolikusok között.

Végül Szent Ágoston munkássága zárta le ezt a vitát. Az észak-afrikai származású, Itáliában meglehetősen kicsapongó életet élő Augustinus a később szentté avatott Ambrus milánói püspök hatására tért meg, majd 388-ban visszatért Észak-Afrikába, ahol nemsokára Hippo püspökévé választották. Ekkor szembesült a donatista nézetekkel. Ágoston először arra mutatott rá, hogy a donatisták egyháza sem teljesen tiszta, másokat vádolnak olyan vétkekkel - például gyilkossággal -, amilyeneket maguk is elkövettek. Fő érve volt, hogy az egyház egyszerre tiszta és bűnös, s ebben a világban nem is lehet a szentek közössége. A bűn ugyanis elválaszthatatlan része az egyház életének, a jó és a rossz szétválasztása pedig az idők végén, az utolsó ítéletkor történik meg.

Éppen ezért szerinte a donatistáknak az az álláspontja sem tartható, hogy a méltatlanok által kiszolgáltatott szentségek érvénytelenek. A keresztség és a papok szentelése, azaz az egyházi rend szentsége ráadásul olyan szentség, amelynek kiszolgáltatása csak egyszer lehetséges. Ágoston véleményét, miszerint az eretnekek által elvégzett keresztség is érvényes, a katolikus egyház a mai napig vallja, így érvényes például az a keresztség is, amit "szükség esetén" akár egy ateista végez el, ha azt a megfelelő formulával, vagyis a Szentháromság nevében teszi.

A szentségek hatása ugyanis nem az őket kiszolgáltatók erkölcsétől, személyes minőségétől függ, hanem Krisztus kegyelmétől - tette hozzá Ágoston, s ezt a tételt a tridenti zsinat 1547-ben dogmává emelte. De ekkoriban dőlt el az is, hogy az egyházi rend szentsége örök érvényű, így ha egy pap "kiugrik" hivatásából, továbbra is pap marad: akár misét is mondhat, s bűnbocsánatot adhat.

Az egykor kikristályosodott dogma persze nem jelenti azt, hogy ne lenne szükség "a múltbeli bűnök alázatos és őszinte megvallására" - hangsúlyozta XVI. Benedek pápa tavaly, éppen Varsóban. Mindez nem könnyű, mutatja Stanislaw Wielgus püspök példája, de a többi kelet-európai ország katolikus egyházainak utóbbi 15 éves története is. A szembenézés Magyarországon is későn kezdődött, a püspöki kar tavaly hozta létre a Lénárd Ödön Alapítványt az 1945 utáni múltjának feltárására. A feladat nagyságát jelzi, amit az alapítvány vezetője, Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát nyilatkozott az Új Ember című katolikus lapnak: "A korai egyház tévelygése kisebb volt, mint amibe a kommunizmus idején keveredtünk bele."

RIBA ISTVÁN

"Néha az árral szemben kell úszni" – itt a Fatal Error új száma

"Néha az árral szemben kell úszni" – itt a Fatal Error új száma

Megnyitotta belső és külső határait Olaszország

Megnyitotta belső és külső határait Olaszország

51 milliárd forint bevétel a Hellnél, a tulajdonosok 2,5 milliárd profitnak örülhettek

51 milliárd forint bevétel a Hellnél, a tulajdonosok 2,5 milliárd profitnak örülhettek