Tetszett a cikk?

Az ENSZ magyar eseményeket vizsgáló bizottsága ötven éve, 1957 januárjában alakult. Az 1956-os forradalom elfojtásának legdrámaibb napjairól az első részletes jelentések egyikét az indiai ügyvivő juttatta ki az országból.

Egy szovjet katona átkozódott a margitszigeti Nagyszálló kapujában az 1956. november 4-ei támadást követően. Szeretett volna behatolni az épületbe - melyben sok külföldi diplomata is menedékre lelt -, ám géppisztolya valahogy beakadt a forgóajtóba. Ördöngös fasiszta csapdát emlegetett, miközben társai a földszinti ablakok mögött rémülten felsorakozó diplomatákra emelték fegyverüket. A feszült helyzetet egy váratlanul felbukkanó 26 éves magyar fiatalember mentette meg, aki oroszul szívélyesen elmagyarázta az ajtó működését. A hotel így puskalövés nélkül lett újra a szovjet érdekszféra része.

Nem teljesen független ettől a különös incidenstől, hogy két héttel később India ENSZ-közgyűlésbeli delegációja - amelyet korábban a Szovjetunió "derekas védelmezőjének" neveztek a kubaiak -, változtatva addigi távolságtartásán, egy határozati javaslatban szorgalmazta ENSZ-megfigyelők magyarországi beengedését, Dzsaváharlál Nehru, India miniszterelnöke pedig közvetlenül is interveniált ez ügyben Kádár Jánosnál. Az összefüggés ama "beszámolókban" rejtőzhet, melyekről Nehru ekképpen beszélt néhány nappal korábban az indiai alsóházban: "Most kaptunk jelentéseket arról, hogy a szovjet hatóságok embereket, főleg fiatalokat deportálnak Magyarországról." Majd hozzátette, hogy értesülései részben egyenesen Budapestről származnak, "egyik fiatal munkatársunk a kritikus napokban a magyar fővárosban tartózkodott". Az információkat a 34 éves indiai ügyvivő, Mohammad Ataur Rahman küldte, aki 1956 szeptemberében érkezett Budapestre azzal a feladattal, hogy hozza létre az indiai követséget. A drámai napokban azonban mindenekelőtt tájékoztatnia kellett feletteseit a történtekről, amihez szüksége volt egy helyismerettel rendelkező, tolmácsolni is képes magyarra.

A szerencsés véletlen hozta össze a fiatal Rónay Gáborral a margitszigeti Nagyszállóban. Az édesanyját és nevelőapját a második világháborúban elveszített Rónayt a román hatóságok kamaszként mint "kiskorú idegen" (magyar) állampolgárt toloncolták Magyarországra. Innen 1950-ben megpróbált Csehszlovákián keresztül nyugatra szökni, ám az osztrák határon szovjet fogságba esett, visszahozták Budapestre, és hat hónapra ítélték. Kiszabadulása után viszont egyetemre járhatott orosz szakon, ami mellett orosz, német és román nyelven vállalt szinkrontolmácsolást a Kulturális Kapcsolatok Intézeténél (KKI). A forradalom alatt csatlakozott az első független szervezethez, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségéhez, a második orosz beavatkozás láttán pedig elhatározta - mint arról a londoni History Today folyóirat egyik tavalyi számában is beszámolt -, hogy az atrocitásokról tájékoztatni fogja a nemzetközi közvéleményt. Így érkezett a margitszigeti szállóhoz - amelyben a KKI német és román vendégei is megszálltak -, ahol a már említett forgóajtós jelenetével magára vonta Rahman figyelmét is.

Mint Rónay a HVG-nek elmondta, kimondottan indiai diplomatával akart kapcsolatba lépni: többekhez hasonlóan ugyanis többet várt a Szovjetunióval és az Egyesült Államokkal egyaránt jó kapcsolatokat ápoló országtól, mint a NATO-tagoktól. (Rahmant kereste fel később Göncz Árpád is a Parasztszövetség nevében, majd közvetítésével Bibó István, a Nagy Imre-kormány államminisztere, a külföldre juttatandó kibontakozási javaslatával. November végén, illetve december elején Nehru megbízásából két további indiai diplomata is Budapestre érkezett, Bibóék velük is kapcsolatba léptek.)

A váratlan találkozás eredményeként Rahman és Rónay - egy nekik sofőrként segítő nyugatnémet zongoraművésszel - egy kölcsönbe kapott gépkocsin nekivágtak Budapestnek, gyűjteni az adatokat a szovjetek visszaéléseiről. A magyar fiatalembernek sok barátja és ismerőse volt a városban, főleg az egyetemisták körében, és ha tőlük telefonon értesültek, hogy valahol kivégzések, letartóztatások történnek, azonnal a helyszínre siettek, kikérdezni a még fellelhető tanúkat (bőven akadt dolguk: november 13-áig több mint 4 ezer embert tartóztattak le a megszállók, többségüket a fővárosban). A hírek a Nagyszállóba futottak be, ahol nagyjából november 18-áig együtt vártak azokra. Rónay emlékei szerint egyszer például egyik evezőstársának rokonai hívták kétségbeesetten, mert a fiút egy belvárosi lezárt utcából összeszedték és elvitték az oroszok. Máskor az Üllői útra kellett hajtaniuk, ahol a szovjetek a sorban állók közé lőttek. A helyszínelések során az autójukra borított indiai zászló megkönnyítette a mozgásukat, bár mint (a Rónayt e szerepben később felváltó) Göncz Árpád egy 1994-es interjúkötetben megjegyezte: "Nekem a hátam borsódzott, mert az indiai lobogó narancssárga-fehér-zöld, tehát nagyon is alkalmas rá, hogy egy (...) szovjet katona összetévessze a magyarral."

Jelentésében aztán Rahman nemcsak a szovjet katonák módszereiről (köztük a deportálásokról) számolt be, de magáról a forradalom eseményeiről is, amivel hozzájárulhatott ahhoz, hogy Nehru idézett beszédében pár keményebb kitételt is használjon. "A gonoszságnak, ha erőszakon és más népek elnyomásán alapul, útját kell állnunk, és meg kell semmisítenünk" - hangoztatta egyebek mellett az indiai miniszterelnök. Számára azért sem volt közömbös Magyarország, mert mint arra Bethlenfalvy Géza Ázsia-kutató India és a magyar forradalom, 1956 című, tavaly megjelent dokumentumgyűjteményében felhívja a figyelmet, Nehrunak több magyar barátja volt, unokaöccse pedig magyar lányt vett el. A beszéd külön érdekessége volt, hogy miután Nehru utalt az 1928-as budapesti utazására, felidézte azt, amit "közel negyven évvel ezelőtt Mahatma Gandhi az »együtt nem működésről« mondott nekünk, (...) példái között szerepelt mindenekelőtt Magyarország, ahol a 19. század közepén kibontakozott az együtt nem működés és a passzív rezisztencia mozgalma, amely ha nem is teljességgel, de bizonyos eredményekhez vezetett". Nem meglepő, hogy a Deák Ferenc-i politika megemlítése után "még a fegyveres harcnál is fontosabbnak" értékelte Nehru a Magyarországon beszédével egy időben is tartó "passzív ellenállást".

A beszéd alapjául szolgáló friss információk kijuttatása Magyarországról igen körülményes volt. Rahmannak nem volt közvetlen összeköttetése hazájával, így a híreket először is India bécsi követségére kellett eljuttatni. Hogy mozoghasson az országban - ahogy Rahman később beszámolt róla -, szüksége volt "valamire, ami orosz nyelvű, és lehetőleg jó nagy pecsét van rajta", így Rónay javaslatára kiautóztak Tökölre. Ott az illetékes tiszt kezdetben nem akart semmiféle engedélyt adni, mire a szinkrontolmács - mint most elmesélte - azt javasolta Rahmannak, kérjen kemény hangon közvetlen telefonkapcsolatot Moszkvával, hogy jelenthesse, hogyan bánnak itt egy külföldi diplomatával. A varázsige hatott, éppúgy, mint útközben az ellenőrző pontokon a tiszteknek adott cigaretta. A határon aztán átadták Rahman jelentését a bécsi indiai követnek.

Pár nappal később szovjet tisztek jelentek meg a Nagyszállóban, és meglehetősen fenyegető stílusban keresték az indiait. A Rónayval együtt lévő Rahman azonban megőrizte lélekjelenlétét, és vodkával kínálva a katonákat sikerült elkerülnie a letartóztatást. A magyar tolmács ezután sem a szállóba, sem otthonába nem tért többet vissza, rövid bujkálást követően november 22-én két barátjával nekivágott a zöldhatárnak. Bécsbe érve aztán szerencsésebben alakult a sorsa: a British Councilban edinborough-i egyetemi helyet ajánlottak neki, ahol aztán befejezhette orosz és német filológiai tanulmányait. Utóbb újságíróként dolgozott a The Timesnál és a BBC-nél, kutatóként pedig több könyvében magyar vonatkozású történeti kérdésekkel foglalkozott, hipotézist állítva fel például a Magna Charta és az Aranybulla közti párhuzam okáról. 1956-os tevékenységét Hegedűs B. András, a Történelmi Igazságtétel Bizottság egyik alapítója tárta fel, és 1991-ben ő hozta újra össze az utóbb a bonni nagykövetségről nyugdíjba ment Rahmannal.

Nehéz ma eldönteni, milyen hatással lehettek a történtekre Rahman, Rónay és társaik. Mivel a Szovjetuniónak akkoriban fontos volt a harmadik világban befolyásos Indiához fűződő viszony, feltehetően részük volt abban, hogy a november folyamán kárpátaljai börtönökbe hurcolt, orosz statisztikák szerint közel 1500 ember egy részét még abban a hónapban visszaszállították, és hogy az atrocitások nem öltöttek még nagyobb méreteket.

Rahman ugyanakkor már november 18-án sem dédelgetett illúziókat az ország sorsa felől (lásd Tétova ENSZ című írásunkat). Mint aznapi jelentésében visszafogott szemrehányással írta főnökeinek: "a magyar munkások vezetői mostanra felismerték, hogy a tényleges nyugati beavatkozás esélye csekély", és az emberek "beletörődtek a sivár és végeláthatatlan jövőbe a szovjet vagy a kádári elnyomás alatt".

LŐRINC LÁSZLÓ

Szellem

Tétova ENSZ

Az ENSZ a magyar ügyben - ellentétben a szuezi válság terén tett határozott lépésekkel - halogató és óvatos volt.

Kínában gyártották a maszkokat, amiket az Operatív Törzs szerint meg kellett semmisíteni

Kínában gyártották a maszkokat, amiket az Operatív Törzs szerint meg kellett semmisíteni

Új gazdára vár egy nagyon ritka 24 éves Audi S6

Új gazdára vár egy nagyon ritka 24 éves Audi S6

Kifosztott egy boltot, majd vonattal menekült két tolvaj Zalaegerszegről

Kifosztott egy boltot, majd vonattal menekült két tolvaj Zalaegerszegről