Tetszett a cikk?

Többekben máig él az a - 19. századi Magyarországon szinte közösségi fóbiává hatalmasodott - félelem, hogy élve temetik el, holott az orvostudomány fejlődése ezt egy ideje kizárná.

Sokak ki nem mondott rémálmát látszott beigazolni az a hátborzongató eset, ami az elmúlt hetekben bejárta a világsajtót. A boncasztalon akkor tért magához (a fájdalomtól) egy balesetet szenvedett és elhunytnak nyilvánított venezuelai férfi, amikor a kórboncnok belevágott az arcába. De - egy brit kutatásra hivatkozva - arról is cikkeztek a napokban, hogy Angliában sokan félnek attól, hogy véletlenül élve kerülnek a föld alá, ezért többen úgy végrendelkeztek, hogy mobiltelefonjukkal együtt helyezzék örök nyugalomra őket.

A rettegés a koporsóban való ébredéstől korántsem új keletű. Kétszáz évvel ezelőtt Zay Sámuel, Komárom vármegye tisztiorvosa felvilágosító füzetben szólította fel az elhunytakat utolsó útjukra kísérő papokat a halál beálltának körültekintő(bb) megállapítására. Történt ugyanis, hogy 1798-ban egy szülés után életét vesztett 30 éves asszony férje szembeszállt az egy napon belüli temetés tradíciójával, mivel attól tartott, hogy felesége csupán tetszhalott, és "azt kívánta, hogy a' felesége (...) ne tétessen abba a falba, amint szokás, hanem (...) felhozatta a testet a kriptából és a városban lévő ispotályba betették". A tetemet a hatodik napon szemrevételező Zay, nem találván rajta hullafoltokat, maga is élt a gyanúperrel, hogy az asszonyt újra lehetett volna éleszteni, ám erre nem került sor, mert a hetedik napon feltűntek a halál csalhatatlan bomlási jelei.

Az évezredek során alkalmazott tézist - miszerint a légzés és a keringés megszűnése egyértelműen jelzi a halál beálltát - elsőként Jaques Bénigne Winslow dán anatómus kérdőjelezte meg 1740-ben tudományos igénnyel, az egyedüli csalhatatlan jelnek a bomlás megindulását tekintve. Igaz, az eredetileg Hippokratésztől származó kritériumokat már két nem szakmabeli, a filozófus Platón, majd a történetíró idősebb Plinius is szkeptikusan kommentálta, így "az ókori Görögországban is megesett, hogy a holttest máglyára helyezése előtt levágták egy ujjpercét, hátha a fájdalomtól magához tér. A 18. századtól aztán egyre többször merült fel, hogy temetés előtt 48-72 órát kellene várni" - említ orvostörténeti állomásokat Horányi Ildikó A látszatos halál című, 2003-as kötet szerzője. Ekkoriban terjedtek azok a nézetek is, hogy a halott szíve tájékára hideg vizet csöpögtetve vagy a füle mellett puskát elsütve, esetleg a végbélnyílásába fecskendőszerű eszközzel dohányfüstöt pumpálva olyan "irritációt" lehet kelteni, amire csak a halottak nem reagálnak. Az általános gyakorlat szerint azonban a holtakat 24 órán belül elföldelték, miután szívműködésük és légzésük leállását - többnyire orvos hiányában - a csuklón kitapintott pulzust, valamint az orr alá tartott tollpihe mozgását, illetve a száj elé helyezett tükör bepárásodását figyelve állapították meg.

Tetszhalottak feléledéséről egyébként a 18. századtól kezdődően keringtek - zömében túlszínezett és bizonyíthatatlan - beszámolók Magyarországon. A haláldiagnosztizálás megújítását sürgetők szava azonban orvosi berkeken kívül csak néhány évtizeddel később, 1841-ben kapott súlyt, amikor a korszak meghatározó hírlapja, a Jelenkor nyilvánosságra hozta a két éve eltemetett Bay József táblabíró esetét - hívja fel a figyelmet könyvében Horányi. Egy újabb holtat ugyanis a Bay-kriptába "temetni akarván, midőn ajtaját nyitnák, (...) a munkások rémülten észreveszik, hogy belül a sírboltban az ajtóüreg egyik szögletében valami halott teste összezsugorodva s az ajtóhoz szorulva hever a földön, (...) s közelebbről vizsgálva megismerik, hogy ez a két év előtt eltemettetett B. J. úr vala".

Az ennek nyomán kitört tetszhalálfóbiát Kossuth Lajosnak a Pesti Hírlapban ezzel kapcsolatosan írt vezércikke is fűtötte. "Az orvosi tudomány általában kénytelen megvallani, hogy a halálnak más csalhatatlan jele nincs, mint a rothadás. (...) E tekintetből mulaszthatatlan kellékké válik a holt testnek megszemlélése" - fogalmazott, egyben sürgette a minimum 48 órás megfigyelést biztosító halottasházak építését, valamint a kötelező halottkémi rendszer felállítását. Beindult a bulvármédia is, és a pletykalapok egyre-másra tudósítottak rejtélyes feltámadásokról. A hisztéria hatására, külföldi mintára, Magyarországon is feltűnt a - néhány évtizedig például a Rókus Kórházban használt - zsinórral valamely végtaghoz kötözhető csengettyűs szerkezet, amely jelezte, ha a holtnak hitt megmoccant.

Bay táblabíró családja ugyan Kossuth vezércikke után a halotti bizonyítványt lobogtatva próbálta a történetet hírlapi kacsának beállítani, ám az ügy így is bekerült a politikai diskurzusba. Része lett ugyanis a korabeli Kossuth-Széchenyi-vitának, amelyben utóbbi merő pénzkidobásnak minősítette a halottaskamrák és elsősegélynyújtó helyek ötletét, sőt rémhírterjesztéssel vádolta Kossuthot. Mindezek ellenére a század végére elterjedtek a halottasházak, 1920-tól pedig országszerte orvosok halottszemléztek.

Tudományosan is megnyugtató megoldást azonban csak a diagnosztikai módszerek 20. századi fejlődése hozott. Az 1900-as évek elején Willem Einthoven holland orvos feltalálta a pulzusszámlálásnál lényegesen megbízhatóbb, a szívjelek mérésére alkalmas elektrokardiográfot (EKG), amiért 1924-ben orvosi Nobel-díjat kapott. De ekkortájt kezdték megfigyelni azt is, hogy az agy hullámai különböző élethelyzetekben (például alvás közben) megváltoznak. Az agy elektromos tevékenységét mérő első elektroenkefalográfot (EEG) Hans Berger német neurológus fejlesztette ki az 1920-as években.

Az egyenes EEG-vonalra mint a halál csalhatatlan jelének bizonyítékára további fél évszázad múlva, a szervátültetési lehetőségek kiszélesítése kapcsán figyeltek fel. Akkor vált lehetővé, hogy a keringés és a légzés - s így a tudomány mai állása szerint átültethető szervek oxigénellátottsága - az agyműködés végérvényes megszűnése után is fenntartható legyen. Ennek nyomán pedig elsőként a Harvard Egyetem orvosi fakultásának 1968-as közleménye összegezte az elszigetelt agyhalál fogalmát és kritériumait - tudható Nagy Aladár neurológus 2004-es, Az agyhalál fogalma és diagnosztikája című tanulmányából. A jelentés szerint a visszafordíthatatlan károsodással járó agyhalál, az EEG-jeleket produkáló, olykor évekig elhúzódó kómával ellentétben, az egyén visszavonhatatlan biológiai halálát is jelenti.

Ezek alapján egészítették ki a halál évszázados kritériumait az agyműködés megszűnésével, amit elsőként Finnország iktatott törvénybe 1971-ben. A mai magyar egészségügyi törvény szerint akkor kell halálról beszélni, ha "a légzés, a keringés és az agyműködés teljes megszűnése miatt a szervezet visszafordíthatatlan felbomlása megindul". Az agyhalál legújabb kori kutatása során egyébként felismertek néhány - az ujjperclevágásnál vagy a puskalövésnél jóval kíméletesebb - módszert, amivel EEG-, illetve EKG-készülék hiányában is bizonyítható a halál. Az egyik ilyen a szemet borító szaruhártya (az agy minimális működése esetén is meglévő, a szemhéjakat összehúzó) reflexének ellenőrzése például egy vattával.

BALÁZS ZSUZSANNA

Tizenegy magyar lett ma milliomos, a foci helyett a lottónak köszönhetően

Tizenegy magyar lett ma milliomos, a foci helyett a lottónak köszönhetően

München vezetése hivatalosan kéri, hogy szivárványszínben világíthassák ki a stadiont

München vezetése hivatalosan kéri, hogy szivárványszínben világíthassák ki a stadiont

Óriási bravúr a válogatottól, Magyarország-Franciaország 1-1

Óriási bravúr a válogatottól, Magyarország-Franciaország 1-1