A szocializmus idejének a határon túli magyarokat érintő támogatásai még nehezebben vehetőek számba, mint a két világháború közöttiek. Könnyen lehet azonban, hogy még a Rákosi-korszakban is áramlottak magyar forintok erre a célra. Mert, bár az 1950-es évek elejének erre vonatkozó dokumentumai nincsenek feltárva, romániai forrásokból tudni lehet, hogy az ottani magyar politikai elit elleni koncepciós perekben több ízben is vádpont volt a Magyarországról elfogadott támogatás.

A szocializmusban persze részben politikai okai is voltak a kérdés háttérbe szorulásának: "politikánkra itthon a két legnagyobb veszély a nacionalizmus és az egyház" - fejtegette Kádár János az MSZMP politikai bizottságának (pb) 1978. március 21-ei ülésén. Márpedig a határon túli magyarok ügyeivel való foglalkozás a párt vezetői szerint mindig a nacionalizmus erősödésével járt. A helyzetet bonyolította, hogy a testvéri szocialista országok elfogadták a belügyekbe való kölcsönös be nem avatkozás elvét, ami igencsak jól jött Kádáréknak a gazdasági reformpróbálkozásaik idején.

A problémát mégsem seperhették a szőnyeg alá, olyannyira, hogy még az ortodox marxistaként elkönyvelt Gáspár Sándor, a Szakszervezetek Országos Tanácsának akkori elnöke is azt találta mondani a pb egyik 1976-os ülésén, hogy "becsületes polgári módon jobban vannak megoldva a nemzetiségi problémák Európa-szerte". A magyar kormány, pengeélen táncolva, megpróbálta támogatási tevékenységét lényegében kulturális és oktatási téren kifejteni, még akkor is, ha hivatalosan sem az iskolákat, sem a művelődési szervezeteket nem segíthették. A kibúvót a kulturális és oktatási cserékben találták meg. Igen ám, de a magyar könyvek, folyóiratok exportját minden szomszédos ország korlátozta, csak Jugoszlávia volt megengedőbb. Ott viszont a csere működött nehezen, hiszen a Magyar Szó című napilap és a folyóiratok politikai okokból nem voltak kívánatosak Magyarországon.

A könyvek exportjára-importjára a szocialista országok között érvényben lévő korlátozást - csak olyan értékben lehetett könyvet bejuttatni egy másik országba, amilyen értékben onnan el is hoztak könyveket - úgy próbálták kijátszani, hogy a szomszéd országokbeli magyar könyvkiadókkal kurrens, itthon jól forgalmazható könyveket adattak ki, s ezt betudták az ottani kontingensbe. De a határon túli művészeknek, egyesületeknek legális jövedelmet biztosítottak a magyarországi fellépési és publikálási lehetőségek is - egy összesítés szerint 1970-1971-ben 121 közlemény jelent meg határon túli szerzők tollából magyarországi folyóiratokban. Ezeken túl úgy-ahogy, de működött a tankönyvcsere, és Románia kivételével a magyar tannyelvű osztályokat el lehetett látni hazai tankönyvekkel, némelyeket persze csak némi cenzúrázás s újranyomtatás után.

Az MSZMP vezetése az 1960-as évek végétől kezdett komolyabban foglalkozni a határon túli magyarok ügyével, és 1976-ban eljutott odáig, hogy a kulturális tárcánál lévő költségvetési források mellett a Pénzügyminisztérium anyagi fedezetet biztosítson a határon túli politika számára a külügy, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala, az MTA, valamint a rádió és televízió költségvetésében - ez utóbbi a vételkörzetek kiterjesztését jelentette. Azzal egyébként a vezetés is tisztában volt, hogy mindez messze nem elég. Ahogy szintén Gáspár Sándor megfogalmazta: "persze ettől még nem javul meg a helyzet. Az nincs megoldva. A mi helyzetünk nagyon kínos."