A 17. század legzseniálisabb hadmérnöke volt a mára szinte elfeledett francia Vauban, aki - bár 12 erődje a minap lett a Világörökség része - állítólag jobban értett a várak bevételéhez, mint a tervezéséhez.

Afféle megkésett jóvátételként értékelte Franciaország, hogy az UNESCO Kanadában ülésező illetékes grémiuma a minap felvette a Világörökség-listájára Sébastien Le Prestre de Vauban 12 erődítményét. Üröm az örömben, hogy azért éppen ennyit, mert az ítészek korábban állítólag megsúgták: nagyobb eséllyel pályáznak a gallok, ha az eredetileg javasolt 14 helyszínből kettőt - Vauban saját, a burgundiai Bazoches-ban lévő kastélyát, és a nyugat-franciaországi szigetecskén, Belle-Ile-en-Meren lévő citadellát - levesznek a listáról. Az már a szakma tiszte, hogy elválassza a búzát az ocsútól, a francia lexikonok ugyanis a reneszánsz emberként és XIV. Lajos közeli barátjaként aposztrofált mérnökre előszeretettel hivatkoznak úgy, mint aki egyaránt volt képes bevehetetlen várakat alkotni és bevehetetlen várakat bevenni.

A hírnévig rögös út vezetett. Az 1633-ban, kisnemesi családba született Vauban tinédzserként Condé herceg oldalán még a Napkirály ellen hadakozott - karddal és vakolókanállal. Ám amikor egy ízben fogságba esett, a nagy hatalmú és ravasz Mazarin bíboros megnyerte a király szolgálatára, akinek szívébe 1667-ben lopta be magát; ekkor tíz nap alatt bevette az éppen a spanyol király kezén lévő, 45 ezer lakosú, 25 ezer katona által védett Lille városát. "Soha ilyen gyorsan nem vettek be ekkora és ilyen jól védett várost" - álmélkodott XIV. Lajos is a naplójában. De hasonló diadalt aratott Vauban Maastrichtban is hat évvel később - 13 nap alatt.

Kortársai nem csak ezért tisztelték: korabeli leírások szerint a prevaubani várvívások alkalmával az ostromárkok olyanok voltak, mint a vágóhidak, ám a hadizseni újítása nyomán a katonák olyan biztonsággal mozogtak ezekben, "mintha otthon lennének". Vauban ugyanis bevezette a bevenni szándékozott erődítmények körüli kettős sáncrendszert. Ennek lényege, hogy a kifelé néző sánc a felmentő csapatok bejutását, míg a befelé néző az ostromlott várból való kitörést teszi lehetetlenné. A belsőt akkoriban nagyjából a falaktól 600 méterre - vagyis ágyúlőtávon kívül - építették meg. A két sáncvonal között táborozó ostromlók aztán szorgos hangyamunkával cikcakk alakban árkokat ástak a várfal leggyengébbnek ítélt pontjáig (sosem merőlegesen a falra, nehogy a védők ágyútűzzel végigsöpörjék az egész árkot). A kiszemelt részt az árkokon át megközelítve aláaknázták és felrobbantották - ám ezt az ostromlottak a legtöbbször már nem várták be. Maastricht kormányzója is megadta magát, a mészárlást elkerülendő (a diadalt ábrázoló tabló ma is látható a versailles-i kastélyban; a sors fintora, hogy éppen Vauban hiányzik róla).

Nem csoda, ha a tehetséges hadmérnökre bízták az 1670-es évek végén Franciaország valamennyi erődítményének megerősítését. Vauban ezeket már saját támadótaktikájára is megpróbálta felkészíteni. Három övezetet alakított ki körülöttük - mély, többnyire vízzel feltöltött árkokkal elválasztott, jellegzetes háromszögletű sáncokból, bástyarendszerekből. Arra is volt gondja, hogy a legbelső fal mögött elhelyezkedő tüzérek állásait föld alatti termekbe tervezze, hogy megvédje őket saját újításától. Vauban az általa vezetett ostromok során nemegyszer a szokásosnál kevesebb lőporral töltötte meg az ágyúkat, és jóval a célpontok fölé célozva "beejtette" a golyókat az erős fedezékek/falak mögé. Magyarországon a 18. század elején az ő elvei alapján építették át a munkácsi várat, és ő ihlette a 19. században a komáromi erődrendszert is.

A 17. századi hadiszerencse forgandósága miatt - XIV. Lajos ugyanis a spanyolok mellett az angolokkal, a hollandokkal és a Habsburgokkal is háborúba keveredett - igen hamar a gyakorlatban is kiderült, mit érnek a Vauban-féle erődítések. A stratéga egyik nagy kudarca az volt, hogy miután irányításával a francia csapatok 1692-ben elfoglalták a holland Vaubanként emlegetett Menno van Coehoorn báró által tervezett, spanyol kézen lévő Namurt, és azt az ő tervei alapján úgymond bevehetetlenné tették, három évvel később a stratégakolléga szégyenszemre visszafoglalta az erődítményt. A közel félszáz ostromot és több mint száz vár(újjá)építést levezénylő Vauban presztízsének megkopását többek szerint az okozta, hogy a spanyol örökösödési háborúban Franciaország védekezni kényszerült, holott a főhadmérnök - a közvélekedéssel ellentétben - inkább a támadás nagymestere volt. Igaz, az Itália ellen az Alpokban óriási erőfeszítéssel, ezer méteren megépített (most a világörökség részéve tett) Mont-Dauphint soha nem vették be, de nem is próbálták (fennállása során mindössze egyetlen támadás érte: 1940-ben egy olasz repülőgép bombázta).

Bár Vauban elévülhetetlen érdemeket szerzett a királyság határainak kiterjesztésében, védelmi szempontból a XIV. Lajos által vizionáltnál kisebb (nagyjából a mai Franciaországnak megfelelő méretű) országot tartott ideálisnak. Ezt fejtette ki az 1670-es évektől (az ország alakjára is utaló) pré carré néven elhíresült javaslatában, amelyben arról győzködte az uralkodót, hogy az okosan kiépített védelmi vonallal sokat lehet spórolni, például a csapatok koncentrált elhelyezése révén. 1685-ben egész más területre merészkedett: nyilvánosan elítélte a sok évtizedes vallásháborúkat a protestáns hugenották vallásszabadságát és jogegyenlőségét biztosító nantes-i ediktum visszavonását. Műveiben komolyan foglalkozott erdőgazdálkodással, disznótenyésztéssel, a monetáris politikával és a gyarmatosítással is. A reformgondolaiból XIV. Lajosnak akkor lehetett elege, amikor az 1703-ban Franciaország marsalljává kinevezett Vauban élesen kritizálni kezdte az udvar adópolitikáját. A polihisztor hadmérnök hatalmas statisztikai adatgyűjtésre támaszkodó, Dime Royale (Királyi tized) című paradigmaváltó művében azt bizonygatta, hogy érdemes minden addigi adót eltörölni, és a jövedelmek után - a nemességre is - egységes, legfeljebb 10 százalékos adót kivetni. A válasz hamar érkezett: 1707. február 14-én elrendelték a pamflet példányainak elkobzását és bezúzását. Az idős Vauban másfél hónappal élte túl műve halálát.

Jóllehet a nagy francia forradalom idején maradványait szétszórták, és a 18. század végén a Veszedelmes viszonyok szerzője, a hadmérnökként is működő Choderlos de Laclos gúnyos iratban szedte le a keresztvizet a Vauban védelmi módszereit hasznosító francia seregről, az utókor nagyobb tiszteletet tanúsított iránta. Amikor 1808-ban megtalálták a szívét, azt Napóleon parancsára a párizsi Invalidusok templomában helyezték el, ahol emlékműve a mai napig látható. 1896-ban pedig a francia történelmi szemle, a Revue Historique a mai napig érvényes módon írt Vaubanról, egyebek mellett leszögezve, hogy "ő is egy a sok híres szerző közül, akikre sokat hivatkozunk, de akiket alig olvasunk".

IZSÁK NORBERT

Az Élősködők kapta a hollywoodi színészcéh díját

Az Élősködők kapta a hollywoodi színészcéh díját

Harry herceg: Nem volt más választásunk

Harry herceg: Nem volt más választásunk

Lövöldözés volt Kansas Cityben: 2 halott, 15 sebesült

Lövöldözés volt Kansas Cityben: 2 halott, 15 sebesült

Milliárdos veszteséget hozott össze Mészáros Lőrincék egyik volt cége

Milliárdos veszteséget hozott össze Mészáros Lőrincék egyik volt cége

Schobert Norbert akkor sem hagyná el a feleségét, ha 90 kiló lenne, de szexet nem ígér

Schobert Norbert akkor sem hagyná el a feleségét, ha 90 kiló lenne, de szexet nem ígér

„Azt kockáztatjuk, hogy egy üres világban fogunk élni”

„Azt kockáztatjuk, hogy egy üres világban fogunk élni”