Izgatott a többszörösen skizofrén állapot – mondja az egykori dunakanyari indiánozókról és a közéjük beépült ügynökről Kovács Krisztina dramaturg (32 éves), a Radnóti Színházban bemutatott Apacsok társszerzője.

HVG: Egy fiatal rendező filmet forgatna nagyapja 1960-as évekbeli indiános szerepjátékáról, kiderül azonban, hogy az ifjúkori szórakozás mögött halálesetbe torkolló titkosszolgálati ügy rejlik – foglalható össze röviden az ön által megálmodott, a minap bemutatott darab. Hogy akadt rá a súlyos történelmi témára?

K. K.: Az 1990-es évek második felében a pécsi egyetemen kulturális antropológiát is tanultam, és akkoriban – még a nagy ügynökbotrányok előtt – olvastam az interneten jelentéseket alternatív, illegális kulturális rendezvényekről. Ezek nem feltétlenül tartalmaztak operatív információkat, gyakran egyszerű életképek, személyes történetek a korszakból. Számomra külön érdekes volt, hogy a megörökített eseményeken az ügynök résztvevőként és megfigyelőként is jelen van, ami nagyon hasonlít a kultúrantropológus magatartásához. Egy évvel ezelőtt magam kezdtem anyagokat gyűjtögetni az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában és a Magyar Országos Levéltárban egyebek mellett az 1960–1970-es évek színházáról, egy-egy előadás sorsát meghatározó jelentésekről. Némelyik szöveg drámai ereje annyira megihletett, hogy olvasás közben már a lehetséges színházi megvalósítások jutottak eszembe. Arra is gondoltam, hogy a legdöbbenetesebb vallomásokat monológ formájában elő lehetne adni. Ha megteszem, lehet, hogy a kezemre vertek volna a levéltárosok.

HVG: Ehelyett Bereményi Gézával közösen drámát írt, amit aztán Török Ferenc filmrendező vitt színre. De a téma egészen más lett. Hogy kerültek a képbe az indiánok?

K. K.: Volt nálam egy csodálatosan szívhez szóló írás, egy kiugrott ügynök levele a tartótisztjének. Azt írta, „nem bír tovább ezzel a rianással a lelkében élni”, és hogy végre már „csak a saját nevét szeretné használni”. Ez volt az egyik alap, ami Ferit is megihlette. Aztán találkoztam Kovai Melinda szociológussal, aki megemlítette, hogy az 1960-as években az indiánozók közt is voltak ügynökök. Azonnal tudtam, hogy ez a megfelelő közeg a darabhoz. Izgatott a többszörösen skizofrén állapot: az indiánozók a társadalomból kivonulva egy másik identitást, egy alternatív valóságot teremtettek maguknak, miközben gyakran mit sem tudtak egymás civil életéről. Akiket pedig beszerveztek közülük, azoknak lett egy harmadik világuk, feladatuk is, és persze kaptak egy harmadik nevet. De más párhuzamok is vannak az indián- és az ügynökidentitás között. Mindkettő szerepjáték, mindegyiknek vannak rituáléi, szabályai, titkos kódrendszere, sajátos helyszínei, jelmezei, külön nyelvezete és szótára. Az indiánozáshoz szükséges naivitás is jól jött a beszervezésnél, gyakran hasonló naivitás kellett ahhoz, hogy az ember aláírja az együttműködési nyilatkozatot. A mi indiánügynökünk a törzs megmentéséért küzd: azt hiszi, az állambiztonságiaknak elég lesz, ha azt bizonygatja, hogy nem veszélyes ez a csoport.

HVG: A darabnak különleges szerkezete van: az első felében a jelenetek a mából visszafelé lépegetnek az időben, majd ismét előre, visszatérve a korábban már látott jelenethez. Honnan az ötlet?

K. K.: Tom Stoppard kortárs angol drámaíró egyik rádiójátékában találkoztam először ilyen szerkezettel, ami a krimi műfajához nagyon közel álló szerkesztésmód. Jól kifejezi, hogy minden megválaszolt kérdés mögött egy újabb, múltba vezető kérdés rejlik, és a választ keresve visszalépünk az időben. Ez megmutatja, hogy minél mélyebbre megyünk, minél több információnk van valamiről, annál nehezebb ítéletet alkotni. Egy így elmesélt történet talán visszaad valamit abból, amit az ügynöktörténetek olvasása nekem jelentett.

HVG: A darabban a Szervét Tibor alakította tartótisztről kiderül, hogy a múltja miatt ő is kényszerhelyzetben érzi magát. A tenyérbe mászóan aljas figura láttán mégis az az érzésünk, hogy valójában nem az egyes emberek, hanem az egész rendszer volt romlott. Figyelmeztetni akart, hogy a történelmi ítélkezéshez árnyalt megközelítés szükséges?

K. K.: A dialógusokat Bereményi Gézával közösen írtuk, ő akarta, hogy a tartótisztnek is legyen egyfajta személyes motivációja, „mániája”, ami az elvégzendő feladaton túl is hajtja. Ezért találtuk ki neki az '56-os múltat. Lehet, hogy azzal vádolnak majd, mentegetni akarjuk az ügynököket vagy relativizálni az egész ügy súlyát, pedig mi inkább azt szerettük volna hangsúlyozni, hogy csupán részigazságokat, mozaikdarabokat ismerhetünk. Mindig bosszantottak a hőbörgő emberek, akik mindent feketén-fehéren képesek látni. Aki elég állambiztonsági iratot, jelentést olvasott, az egy idő után rádöbben, ma erről legfeljebb annyit lehet mondani, hogy mi egy sokkal szerencsésebb korban élünk.

HVG: Az Apacsokban a nagypapa múltját kutató filmrendező édesapja vegyész – ahogyan az ön szülei is. Van valami személyes történet, amit beleírt a darabba? Egyáltalán, mennyi a valóságalapja a műnek?

K. K.: A személyes történet annyi: én is családi legendákat hallgatva nőttem fel, a mai napig gyűjtögetem a régi leveleket, dokumentumokat. Minden családban vannak titkok, amikre mi, gyerekek, unokák szoktunk rákérdezni. A történet valóságmagva pedig az indiánozás és az, hogy valóban volt egy indiánügynök, és hogy részben az ő közreműködése révén felszámoltak egy törzset. A többi fikció. Magyarországon apacs törzs tudomásom szerint nem létezett, de voltak sosonok, dakoták, mohikánok, sziúk. 1958-ban ezek a törzsek összefogtak, és megalakították a Nagy Erdei Testvériség nevű mozgalmat azzal a céllal, hogy ha újra fegyveres felkelésre kerül sor Magyarországon, akkor az indiánok majd megvédik a magyar népet, amely éppúgy rezervátumban él – a Szovjetunió által kijelölt rezervátumban –, mint az amerikai indiánok.

HVG: Nocsak, akkor az állambiztonságiaknak mégis volt okuk megfigyelni őket? Ez a történeti szál kimaradt a darabból, amely ezek szerint hamisan sugallja, hogy az indiánok a társadalomból kivonulva, politikamentesen tevékenykedtek.

K. K.: 1963 után új korszak kezdődött, de az évtized elején még kifejezetten cselekvő politikai magatartás volt indiánozni: a tagok rendre a magyar nép ellenségeivel szembeni harcról szóló kommunista- és szovjetellenes nyilatkozatokat fogalmaztak. Csakhogy az akkortájt elhangzott mondatok a mai közegben nagyon áthallásossá tették volna a történetet. Sokkal jobb meseszerűen megőrizni az indiánokat, és talán az 1960-as évek elején is lehettek nem politizáló törzsek. Az pedig tény, hogy nem kellett nagy dolgot csinálni, teljesen abszurd indokokkal is megfigyeltek és felszámoltak közösségeket akkortájt.

SCHWEITZER ANDRÁS

Kinyomtattak egy komplett hajót – videó

Kinyomtattak egy komplett hajót – videó

Lebontani nem fogja a NER-t Karácsony Gergely, de felidegesíteni még tudja

Lebontani nem fogja a NER-t Karácsony Gergely, de felidegesíteni még tudja

Megszólalt a Budapest Airport és a HungaroControl a repülőtér lezárásáról

Megszólalt a Budapest Airport és a HungaroControl a repülőtér lezárásáról

Amikor a szexbotrány újraválasztást vagy Pro Urbe díjat ér - politikusi botrányhistória

Amikor a szexbotrány újraválasztást vagy Pro Urbe díjat ér - politikusi botrányhistória

A legmocskosabb kampány után sportszerűen búcsúznak a fideszes polgármesterek

A legmocskosabb kampány után sportszerűen búcsúznak a fideszes polgármesterek

Felmentették Paul Gascoigne-t a szexuális zaklatás vádja alól

Felmentették Paul Gascoigne-t a szexuális zaklatás vádja alól