Néhány nyilvánosságra került öngyilkossági kísérlet is elegendő volt ahhoz, hogy felelevenedjenek a válságra önpusztító módon reagáló magyarságról alkotott klisék.

Májusban a főváros egyik toxikológiai osztályán heti átlagban öt olyan diplomás vállalkozót is megmentettek, aki kétségbeesett tettét a pénzügyi krízissel, illetve az eladósodással indokolta. Arról nincs adat, szakemberek pedig óvakodnak a jóslástól, hogy az elhúzódó válság milyen hatással van, illetve lehet az ilyen cselekedetek számának alakulására. A Budapesten regisztrált jelenségre reflektálók rögvest az 1929-ben kezdődött gazdasági világválság éveivel vontak párhuzamot, és publicisztikák emlékeztetnek az önpusztító magyarok nem is oly régi világelsőségére.

A népesség számához viszonyított mutatók szerint Magyarország 1968 és 1987 között kétségkívül az első helyet foglalta el az öngyilkossági ranglistán (mostanság is az élbolyban, a negyedik-hatodik helyen tanyázik), ám az öngyilkosság nem ősi magyar átok. „Más európai népekkel ellentétben írásos emlékeinkben az 1700-as évekig például nyoma sincs effajta cselekedetnek” – jelzi a HVG-nek a témában több könyvet is publikáló pszichiáter-kultúrtörténész, Zonda Tamás.

A „tragikus hirtelenséggel” elhunytakról az 1860-as évek közepe óta készítenek használható statisztikákat (lásd táblázatunkat), onnan egyértelmű, hogy röpke tíz év alatt az öngyilkosságok száma Nagy-Magyarországon csaknem a duplájára nőtt (1885-re pedig az európai fővárosok rangsorában Budapest – az ott elkövetett 179 öngyilkossággal – a harmadik helyre lépett elő). „A magyarság az önpusztító attitűdöt a nyugati kultúrkör közvetítésével szocializálta” – folytatja a kevéssé köztudott, ezért meghökkentő elemzést Zonda.

Az önpusztító járvány igazából az 1867-es kiegyezéssel, majd a hirtelen meglódulást követően lefékeződő gazdasági válsággal érte el az országot, amikor a magyar közélet is közelebbi kapcsolatba került a bizonyíthatóan jóval nagyobb öngyilkoló hajlandóságot mutató német–osztrák kultúrával. Míg az 1850-es években 100 ezer lakosból Ausztriában 5,4, Magyarországon pedig 3,6 volt az öngyilkosok aránya, bő harminc évvel később az öngyilkossági rátáját megtöbbszöröző Budapest már kenterbe verte Bécset.

HVG
A korabeli adatokból, dokumentumokból az is kikövetkeztethető, hogy a sajátos problémamegoldásra leginkább azok voltak fogékonyak, akik hivatásuk okán szorosabb kapcsolatba kerültek az osztrák közeggel, így katonatisztek, tisztviselők, nagy- és középbirtokos nemesek, jobb módú iparosok – érvel Zonda. Mindehhez alighanem az is hozzájárulhatott, hogy „a meghívott halál” az akkori tömegkommunikációs hangosítással egyfajta divatot is felerősített. A „valóságos ragálynak” a korszak legnépszerűbb képes hetilapja, a Vasárnapi Újság 1867-től külön rovatot is indított. Az Öngyilkosságok cím alatt a nagyérdemű hétről hétre borzonghatott az újabb és újabb rémisztő történeteken. A tragikus szokás elterjedésében a pénzügyi nehézségek meghatározó szerepet játszottak – ez már Horváth J. András levéltárosnak, a Budapest öngyilkosai 1877-ben alcímű, a Budapesti Negyedben négy évvel ezelőtt publikált tanulmányából tudható. A gazdasági okokból ellehetetlenülők többnyire biztosra mentek. „Anyagi elszegényedés feletti kétségbeesés” szerepel például annak a 38 esztendős aranyművesnek a rendőrségi aktájában, aki halálos dózisú mérget ivott, egy végsőkig elkeseredett, magát felakasztó vasúti munkás zsebében pedig öt zálogcédulát is találtak a helyszínelők.

Az addig példátlan számú önmészárlás okaira már a kortárs szakértők is választ kerestek, fogódzóként a francia szociológus, a szuicídium első tudora, Émile Durkheim munkái szolgáltak, mivel a századfordulón a pszichiátria és a pszichológia még csak elvétve foglalkozott e témával. (Magyarországon például csak az 1930-as évektől szállították az elmeosztályra az öngyilkosságot elkövetőket.) Az első öngyilkosszakértők filozófusok, lelkészek voltak, ők boncolgatták az új társadalmi jelenséget, amelyet egyértelműen legyőzetésként, gyengeségként értelmeztek. Az önagresszió egyik legfőbb okát a rossz nevelésben látta például a katolikus papból bankhivatalnokká lett magánszorgalmú tudós, Séda Ernő. 1877-ben megjelent vaskos könyvében a „széltől is óvó pedagógia” károsságáról értekezett, és leszedte a keresztvizet a századvég népszerű filozófusai (többek között a német Arthur Schopenhauer) által a közgondolkodás részévé lett pesszimizmusról.

Az új világgal, a polgárosodással-kapitalizálódással nem bírnak sokan megküzdeni, a vízfejűvé vált nagyvárosokba beilleszkedni – vetett fel az 1870-es évek elején egy máig érvényes szempontot Dobránszky Péter közgazdászprofesszor, aki Társadalmi bajaink, különös tekintettel az öngyilkosságra című művében úgy fogalmazott, hogy „a félműveltség nemcsak gyengébbekké és erélytelenebbekké tesz a csapások közt, de azáltal, hogy elérhetetlen rögeszmékkel és vágyakkal tölt meg, elégedetlenné, zúgolódóvá tesz és kétségbeesett lépésekre ragad”. Az említett két szerző szerint a szabadságharc elvesztése, a sokak számára csalódást keltő kiegyezés és az ebből következő társadalmi megosztottság is fokozta az emberekben a talajvesztettség érzését. A baj orvoslására nemigen születtek azonban épkézláb javaslatok, hacsak nem tekinthető ilyennek a Dobránszky által szorgalmazott közhelykívánalom, miszerint a házasságkötés, a munkavállalás és a művelődés megakadályozhatja a ragály terjedését.

Mindez ihlető, témaadó forrása lett a művészeteknek is. Arany János például azt a divathóbortot örökítette meg és gondolta tovább a nevezetes 1877-es évben, amely a Margit híd előző évi átadásától kezdődően valóságos kultikus hellyé léptette elő a Dunán átívelő kecses monstrumot. „Félkörben az öngyilkos tábor / Zúg fel s le, mint malomkerék” – írta Híd-avatás című öregkori balladájában, amelyhez nem sokkal később Zichy Mihály rajzolt ihletett illusztrációt. Arany azonban csak a kezdeti lökést adta meg, merthogy a jelenség hétköznapivá válásával számos író művének lett központi témája az önmegsemmisítő kór. A Két szőke asszony című, 1895-ben szétkapkodott regényében Bródy Sándor – aki 1905-ben maga is megpróbálkozott, az olvasók szerencséjére sikertelenül, az öngyilkossággal – a főhősét, egy gazdag polgár első feleségét (ön)gyilkolja le, majd úgy szövi a cselekményt, hogy a második feleség pedig katonatiszt szeretőjét beszéli rá a közös halálra.

A megjelenésekor megdöbbenést és tehetetlenséget kiváltó jelenség a századfordulóra olyannyira mindennapossá vált, hogy a súlyos műfajok után habkönnyű ponyvaregények, kabarétréfák élcelődő célpontjává lett. A Nemzeti Színház színésze és egyben színműírója, az egyébként komoly ember hírében álló Gabányi Árpád például Az öngyilkos címmel „víg monológot” rittyentett magának. Ezt 1911 után már aligha adta elő, akkor ugyanis az általa színipályára erőltetett, a kortársak szerint „kirívóan tehetségtelen” fia, a szerelmi bánattól és elszegényedéstől meggyötört István maga is önkezével vetett véget az életének.

SINDELYES DÓRA

A szír elnök tolvajnak nevezte Erdogant

A szír elnök tolvajnak nevezte Erdogant

Egyetlen mondattal elintézte a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a Borkai-ügyet

Egyetlen mondattal elintézte a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a Borkai-ügyet

Fiatból is van olyan, ami annyit ér, mint egy Ferrari

Fiatból is van olyan, ami annyit ér, mint egy Ferrari

40 ember felmondott az újpesti városházán

40 ember felmondott az újpesti városházán

Csodaszép a világ legöregebb igazgyöngye

Csodaszép a világ legöregebb igazgyöngye

Tóta W.: Merre tovább, Fidesz?

Tóta W.: Merre tovább, Fidesz?