szerző:
HVG
Tetszett a cikk?

Követendő mintaként hivatkozik a Himnusz és a Szózat nevezetes esetére egy minapi kórusműpályázat. A kiírók mintha nem vettek volna tudomást az azóta eltelt több mint másfél évszázadról.

„A két főkívánatosságot, (...) a dallam egyszerűségét és a hymnusi emelkedettséget legszerencsésebben egyesíté” – indokolta döntését 1844. június közepén a néhány évvel korábban alapított Nemzeti Színház által felkért tíztagú bírálóbizottság. A Kölcsey Ferenc Himnuszának legjobb megzenésítésére kiírt pályadíjat, 20 aranyat az „Itt az írás forgassátok – Érett ésszel józanon” jeligés kompozíció szerzője kapta. Két héttel később, július 2-án pedig – az akkor városszéli magyar nyelvű kőszínházban (helyére az Astoriánál már csak márványtábla emlékeztet) – a Tudtán kívül kém című színmű előadása előtt és felvonásközeiben, öt konkurens mű társaságában, fel is csendült a győztes szerzemény. Majd ünnepélyesen felbontották a jeligés pályaművek gazdáinak nevét rejtő borítékokat. A lelkes hallgatóságot nem érte túl nagy meglepetés, hiszen, mint azt a korabeli lapok már megírták, „a félváros közönsége” pontosan tudta, hogy a pálmát a pályázatot meghirdető teátrum vezető karmestere viszi el. Erre utalt már az is, hogy Erkel Ferenc neve „feltűnően hiányzott” a bíráló testület névsorából. Pedig az egy évvel korábbi, 1843-as, ugyancsak jeligés pályázatnál a 21 fős zsűriben még döntő szava volt abban, hogy a Vörösmarty Mihály Szózatát megzenésítő autodidakta komponista, Egressy Béni – nemzeti színházi mindenes, színész, Erkel jobbkeze, egyebek mellett operái szövegkönyvének írója – kapta a szintén 20 aranyas pályadíjat.

Ezekre a történelmi jelentőségű versmegzenésítésekre utalva (képünkön a Himnusz-szobor Budakeszin) hirdetett nemrégiben pályázatot az MTV támogatásával a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem. A Magyar Köztársaság kikiáltásának 20. évfordulóján bemutatandó, vegyeskarra írt kórusműveket József Attila A Dunánál című versének utolsó két strófájára, illetve a versből készített kompilációra várják október közepéig. A kiírás szerint a győztes „nem csak az ünnepi koncertek előadandó darabja lesz, de dallamainak szépsége által a nagyközönség számára is kedvelt és énekelt alkotássá válhat”. A jeligés – végzettségre, életkorra, állampolgárságra nézve kötetlen – vetélkedő 1 millió forintos pályadíjáról hattagú zsüri (elnöke a Zeneakadémia rektora, Batta András) dönt.

Zenei berkekben némi felindulást keltett a „fantáziátlan és közhelyes hirdetmény”. Egy, a neve elhallgatását „ajánlatosnak” mondó zeneszerző a HVG-nek ahhoz hasonlította a versenyfeltételeket, mintha egy mai költői versenyben az lenne a szempont, hogy „a vers a rímei szépsége által a nép ajakán éljen majd tovább”. A most zsűritagságot vállaló poéták, Lator László vagy Parti Nagy Lajos vajon mit nyújtanának be egy ilyen, alighanem csak a „nemzeti giccstárat” gazdagító vetélkedőre? – tette fel a költői kérdést.

A ma már sokak szemében anakronisztikusnak ható pályáztatás éppen az évtizedek alatt nemzeti szimbólumokká patinásodott Szózat és Himnusz születésének idején honosodott meg. A sikeres módszer az első öt év alatt négy igazgatót felőrlő Nemzeti Színház 1843-ban kinevezett bérlő-direktorának, Bartay Endrének volt a találmánya. Ő az említetteken kívül például még Szigligeti Ede Szökött katona című népszínművét és a Hunyadi László című Erkel-operát inspirálta ily módon. Ráadásul úgy, hogy a bírálóbizottságokba soha nem kívánt beülni. Bábáskodásával azonban „mintha be is töltötte volna” történeti küldetését – jegyezte meg a Himnuszról írt, 2000-ben kötetben is publikált tanulmányában Bónis Ferenc. A zenetörténész számtalan mitikus elemétől is megfosztotta nemzeti énekünket, egyebek mellett egy immár százesztendős, az általános iskolai ének-zene tankönyvekben ma is előszeretettel ismételgetett legendától, melyet a konfabulálásban Jókai Mórral vetekedő író, Gárdonyi Géza indított útjára 1910-ben. E szerint Erkel csupán a pályázati határidő lejárta előtt egy nappal látott volna munkához, az után, hogy barátja, Bartay bezárta őt a zongoraszobába, mondván: addig nem engedi ki, amíg nincs kész a magyar nép himnusza. S lám, mi sem bizonyítja jobban a zeneszerző-karnagy géniuszát, mint hogy az erőszakot követően egy óra alatt elkészült halhatatlan művével.

E verziót azonban tények sora cáfolja, például hogy a színház a beérkezés sorrendjében lajstromozta a 13 pályaművet, és a fennmaradt listán a sort Erkel jeligéje nyitja. Arról nem is beszélve, hogy a zeneszerző már a pályázat meghirdetése előtt egy héttel nyilvános „megrendelést” kapott – nem mástól, mint a zsűri leendő elnökétől, a lapszerkesztő Petrichevich Horváth Lázártól. A reformkor neves lapjának, a Honderünek szerkesztője a Hunyadi László sikere után ugyanis így írt: „Be dicső volna bírni egy nagyszerű néphymnuszt, mellyre Vörösmartynk koszorúzott koboza és Erkelünk gyönyörű lírája egyesülnének.” E kívánságból a Szózat utáni pályázatban mindössze annyi módosult, hogy Bartay nem az ítésznek szintén felkért Vörösmarty, hanem a hat éve elhunyt s kissé már feledett Kölcsey versének megzenésítésére tűzött ki díjat.

Az idők folyamán olykor egymással is vetélkedő, s az 1920-as évek elején egyaránt hivatalos nemzeti énekké nyilvánított „népmelódiák” az 1840-es években igen változatos mezőnyből emelkedtek a többiek fölé. Mint az Sziklavári Károly zenetörténésznek a Szózat születéséről 2005-ben publikált tanulmányából tudható, a reformkor és a kiegyezés között Vörösmarty más megzenésített versei (a Fóti dal, illetve a Hymnus) is sokáig versenyben álltak a legnépszerűbb és legnemzetibb dal címéért. Utóbbiakat a Nemzeti Színházban is másod-karmesterkedő Thern Károly, illetve a jó tollú csárdáskomponista, Müller Ferenc zenésítették meg. Nem is beszélve az 1843-as és 1844-es pályázatokon dicséretben részesített, ám mára jószerével teljességgel elfeledett zeneszerzők munkáiról.

Az sem köztudott, hogy a Szózatot (talán az Egressy-kompozícióval való némi elégedetlenség okán is) Erkel – pályázaton kívül – szintén megzenésítette. Mi több, az eredményhirdetés után alig három héttel, 1843. május 30-án a Nemzetiben ezt is előadták, s ez a premier mintegy ízelítőt adott egy évvel későbbi, győztes Himnuszából – mutat rá Bónis említett tanulmányában. Erkel ugyanis egy zenei sort („A nagy világon e' kívül / Nincsen számodra hely”) szinte hangjegyről hangjegyre átmentett a Kölcsey-mű dallamába („Balsors a' kit régen tép / Hozz rá víg esztendőt”).

A Himnusz és a Szózat éneklése igazán 1848-tól lett a hazafiasság egyértelmű megnyilvánulásává, s a „szent dallam” zenei kvalitásait egyre kevésbé illett, lehetett megkérdőjelezni. Pedig ezt nemcsak a korai kritikusok tették meg, de a 20. század egyik legnagyobb szakmai tekintélye, Szabolcsi Bence zeneesztéta is, aki – igaz, meglehetős óvatossággal – Egressy szerzeményéről úgy vélekedett: „vers és dallam egysége szempontjából nem éppen szerencsés szövegapplikáció”.

A „plagizáló” Egressy egykoron különösen sokat kapott azért, mert művében hemzsegnek korának népszerű dallamai, így a „Ha megvágod kis kezedet, ki süt nekem lágy kenyeret” vagy a „Ne menj rózsám a tallóra” kezdetű dalokból. Viszont zeneileg éppen az akkortájt divatos, kimért, ünnepélyes verbunkosmotívumok és a népdaláthallások segítették elő a magyar Marseillaise-ként is emlegetett Szózat közkedveltté válását – jelzi említett tanulmányában Sziklavári. Ugyanerre a következtetésre jutott a világ modern himnuszait elemző 1995-ös tanulmányában Voigt Vilmos folklórkutató, kimutatván például, hogy az osztrák császári himnuszban, az átütő sikerű Gotterhaltéban Joseph Haydn egy burgenlandi horvát népdalt és egy ismert egyházi éneket keresztezett (HVG, 2009. február 7.).

A magyar nemzeti énekek históriájában többször is előfordult, hogy bizonyos hiányosságokat hatalmi szóval igyekeztek helyrebillenteni. 1939-ben például a „könnyebb énekelhetőség kedvéért” Hóman Bálint kultuszminiszter rendeletben írta elő, hogy a Himnuszban a „Hozz rá...” helyett a továbbiakban „Hozz reá...” énekelendő, némileg módosítva Kölcseyt is, Erkelt is. Három évvel később pedig egy igen elterjedt „átértelmezésnek” próbálták útját állni ugyancsak kultuszminiszteri rendeletben. Egressy ugyanis egykoron a Szózat utolsó sorában – a szótagszám miatt – megduplázta az „élned” szócskát: „Itt élned, élned, halnod kell”. Ez azonban a tömegek ajkán „Itt élned és meghalnod kell”-re egyszerűsödött, sokan a mai napig így éneklik. Már ha egyáltalán tudják énekelni, merthogy a Szózatot a szocializmus évtizedeiben, ha be nem is tiltották, de – finoman szólva – nem favorizálták. A Szózatnál csak valamivel könnyebben énekelhető Himnuszt pedig, legalábbis két visszaemlékezés szerint, az 1940-es évek végén állítólag Kodály Zoltán félmondata mentette meg. A legendárium szerint a kommunista népművelési miniszter, Révai József szerette volna elérni, hogy a két különutas, ám a hatalomhoz lojális „Tanár úr” és Illyés Gyula közösen alkosson a népi demokrácia számára megfelelő új himnuszt. „Minek? Jó a régi!” – hessentette el a felvetést a zenetanítás magyarországi apostola, amit a kultúrdiktátor, ha kényszeredetten is, de állítólag azonnal tudomásul vett.

MURÁNYI GÁBOR

Még karácsonykor is érezhetjük, mekkora most a zavar a tengeri áruszállításban

Még karácsonykor is érezhetjük, mekkora most a zavar a tengeri áruszállításban

Furcsa szervezet szállt be a Karácsony elleni dugókampányba

Furcsa szervezet szállt be a Karácsony elleni dugókampányba

Ezek a pillanatok égtek be az Eb első csoportköréből

Ezek a pillanatok égtek be az Eb első csoportköréből