szerző:
HVG
Tetszett a cikk?

Szinte bajtársi szövetség formálódott a megszálló magyar hadsereg és a független Ukrajnáért küzdő partizánok közt a második világháborúban. A különleges viszonyról egyre több tudható az ukrán levéltárak jóvoltából.

„Inkább Sztálin akasztasson fel, mint Hitler lövessen főbe” – állítólag ekként reagált Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök egy 1943. november végén tartott titkos budapesti megbeszélésen a saját független államukért harcoló Ukrán Felkelő Hadsereg (UFH) küldöttségének arra a kérésére, hogy a magyar hadvezetés szakítson Németországgal. Legalábbis a tárgyalás egyik ukrán résztvevője, Iván Hrinyoh visszaemlékezése szerint, aki azt is felidézte, hogy a kérés mekkora megdöbbenést váltott ki a magyarokból: a teremben mindenki elnémult, és Szombathelyire meredt.

A megbeszélésen a magyar kormány hivatalosan nem vett részt – csak a külügyminisztérium egy tanácsosa, megfigyelőként –, de Hrinyohot a helyszínen úgy tájékoztatták, hogy a találkozó Horthy Miklós kormányzó tudtával zajlik. A két fronton, a náci Németország és a Szovjetunió ellen is harcoló UFH küldöttei mindenesetre magyar honvédruhában, katonai repülőgépen jutottak el Budapestre. A tárgyalás eredménye lényegében kimerítette az árulás fogalmát. A résztvevők általános megnemtámadási egyezményt kötöttek, és megállapodtak, hogy a magyar vezérkar fegyvereket játszik át az UFH-nak úgy, hogy a németek ne szerezzenek tudomást a tranzakcióról: a honvédség értesíti az ukrán felkelőket, honnan „rabolhatják el” a harceszközöket. Ráadásul a magyar hadvezetés abba is beleegyezett, hogy kiképzőtiszteket bocsásson az UFH rendelkezésére oly módon, hogy azok látszólag dezertálnak a magyar hadseregből.

Mindez Olexander Pahirya ukrán történésznek a HVG-hez eljuttatott tanulmányából tudható. A kutató a magyar–ukrán második világháborús kapcsolatok feltárásán dolgozik, ami egyébként a magyar kutatók számára sem ismeretlen: az ...És újfent hadiidők! (avagy a „boldog békeidők” nem térnek vissza) 1939–1945 című, 2005-ben kiadott könyv szerkesztője és részben szerzője, Ravasz István egy egész fejezetet szentelt e furcsa viszonynak. Ám míg Ukrajnában számos idevágó dokumentum került és kerül elő – időnként a KGB számára készített orosz fordításban –, a magyar levéltárakban kevés nyomuk maradt e kapcsolatoknak. Részben azért, mert amikor Szombathelyit 1944 tavaszán, Magyarország német megszállása után, német kérésre felmentették a vezérkar éléről, a tábornok számos dokumentumot megsemmisített, köztük az ukrán tárgyalások anyagát is. (Így is eljárás indult ellene a nyugati szövetségesekkel való kapcsolatfelvétel vádjával, a háború után pedig az újvidéki vérengzésekkel összefüggésben a titói Jugoszláviában kivégezték. Magyarországon 1994-ben rehabilitálták.)

Ravasz egyébként úgy tudja, hogy az említett budapesti látogatás, illetve az ukrán küldöttséggel Lembergbe utazó Marton András alezredes tárgyalásai Dmitro Kliacskivszki UFH-vezérezredessel végül nem zárultak írásos egyezménykötéssel. Az ukrán levéltári anyagok és helytörténeti kutatások tanúsága szerint a terepen mégis fordulat állt be: 1943 végétől a magyar hadsereg egyre inkább kivonta magát a németek – a partizánellenes harc jegyében gyakran a polgári lakosság ellen irányuló – „pacifikáló” akcióiból. Az UFH pedig több alkalommal segített a honvédségnek, hogy élelemhez jusson. Sőt 1944 januárjában a Rivnye régióban még közös hadmozdulatuk is volt: az ukrán nemzeti felkelők – fegyverekért cserébe – egy szovjet bekerítéssel fenyegetett magyar egység számára lehetővé tették, hogy kitörjön a formálódó gyűrűből, és visszajusson a táborába.

Meglehetősen nagy fordulat volt ez ahhoz képest, hogy az addig Csehszlovákiához tartozó Kárpátalja 1939. márciusi visszacsatolása magyarellenes hangulatot váltott ki a területet az önálló ukrán állam bázisának tekintő nacionalistákból. Igaz, 1941-ben, a Szovjetunió elleni támadás idején néhány napra szimpatikusabbak lettek a bevonuló magyarok. Laptudósításokból ismert, hogy egyes falvakban a helyi lakosság lelkesen fogadta a bevonulókat, akik a független Ukrajnát éltető jelszavakat skandáltak. A magyar hadvezetés ráadásul hagyta, hogy az ukrán nacionalisták saját közigazgatást, csendőrséget szervezzenek, mivel úgy hitték, a németeknek is ez a céljuk, sőt július 12–13-án Sztanyiszlavban az ukrán államiság és az ukrán nemzeti zászló tiszteletére celebrált szentmisén magyar katonatisztek is részt vettek. Július közepétől azonban a magyar hadsereg mégis felszámolta az ukrán közigazgatást, azt remélve, hogy a megszállási övezet a magyar korona fennhatósága alá kerülhet. Augusztus első napjaiban aztán Sztanyiszlav megyében át kellett adni az irányítást a németeknek, az ezt követő két évben pedig a magyarok is részt vettek az ukrán partizánok és az őket támogató lakosság elleni büntetőakciókban.

Az időnként egymás ellen is harcoló fegyveres csapatokból az 1940-es évek elején Volhíniában megalakult UFH távolról sem volt jófiúk gyülekezete. A hamarosan több tízezres irreguláris partizánsereggé duzzadó haderő – amellett, hogy egyszerre harcolt a nyugatról érkezett megszállókkal és a Szovjetunióval, remélve, hogy a két katonai tömb lassan kivérezteti egymást – egy harmadik ellenfelet is talált: a helyi lengyel lakosságot, akik közül, szabályos etnikai tisztogatásban, tízezreket mészároltak le. A brutális kegyetlenséggel végrehajtott akciók lebonyolítását segítette, hogy a partizánok egy része a németek által felállított, zsidók legyilkolásában is részt vevő milíciákból dezertált.

Az ukrán felkelők a magyaroknak a doni vereség utáni demoralizáltságát kihasználva hamarosan röplapokkal kezdték bombázni Szombathelyi honvédjeit, arra buzdítván őket, hogy ne segítsék a németeket Ukrajna kifosztásában. Nem is foganat nélkül: sok kárpátaljai, feltehetőleg ruszin származású honvédet sikerült a saját soraikba csábítani, egyes katonák pedig a partizánoknak adták fegyverüket és ruházatukat, cserébe azért, hogy Magyarországra szöktessék őket. De számos példa akadt a magasabb szintű szövetségkötésre is, miáltal a Vörös Hadsereggel, illetve a kommunista partizánegységekkel is küzdeni kényszerülő magyarok legalább az ukrán nemzeti ellenállókkal szemben védve voltak.

Magyarország 1944. március 19-ei német megszállása döntő befolyással volt az UFH és a magyarok viszonyára is. A keleti frontra új – az 1. – magyar hadsereg érkezett, Szombathelyit leváltották, a friss hadvezetés pedig ismét ellenfélnek tekintette az UFH-t, és ismét fosztogatni kezdte a lakosságot. A Vörös Hadsereg gyors előretörése azonban hamarosan újjáélesztette a magyar–ukrán szövetséget.

„Bekopog egy soha nem látott magas, inas, szikár ukrán nemzeti öltözetben. Ötvenéves. Bocskorát szabályosan összeillesztette, és németül kért bebocsátást a tábornokhoz” – írja a Hadtörténeti Levéltárban őrzött visszaemlékezésében Hídvégi Lajos tartalékos hadnagy, hogyan jelent meg valamikor 1944 nyarán Rafajlova község elöljárója (sztarosztája) Markóczy János vezérőrnagy irodájában. Az ukrán – akiről kiderült, hogy egykor a Monarchia szakaszvezetőjeként szolgált – az UFH-erők nevében szövetséget ajánlott a magyaroknak, amit Markóczy némi hezitálás után elfogadott. Az együttműködés fényes sikerrel járt. A partizánok hamarosan kiszabadítottak egy orosz fogságba esett magyar őrcsapatot.

„Kissé fonákabb volt a helyzet a németekkel szemben – emlékszik vissza a titkos szövetség egy kényes pontjára Hídvégi. – Tudtuk, láttuk a partizánok által megsebesített germán katonákat, a tiszti étkezdében az első nap nehéz volt szembenézni a velem együtt ebédelő leutnanttal. Másnap már könnyen ment a dolog. Vigyen el az ördög benneteket!” A magyar katonák jó része vélhetően ugyanazzal nyugtatta meg lelkiismeretét, amivel Hídvégi és Markóczy is, hogy tudniillik „a németek megszállták Magyarországot”, így „maguk játszották el a szövetséget, kíméletet nem érdemelnek”.

Nagy kérdés, hogy mennyit tudtak a németek a különmegállapodásról. Biztosan voltak, akik legalább sejtettek valamit: Ravasz István az említett tanulmányában egy olyan esetről is megemlékezik, amikor egy német futártiszt a biztonság kedvéért magyar zászlót és jelzéseket kért a gépkocsijára, mert egy nagyobb erdőn kellett áthaladnia. Az is biztos, hogy az ukrán nemzeti felkelők számára 1944-re a Kárpátokhoz ért Vörös Hadsereg lett a fő ellenség, így az – egészen az 1950-es évekig Moszkva ellen küzdő – ukránok partizánakciói már a visszavonuló német hadseregnek is kapóra jöhettek.

SCHWEITZER ANDRÁS

Egy nap alatt 569 halott a briteknél

Egy nap alatt 569 halott a briteknél

Bekapcsolhatnak egy életmentő funkciót az új Apple Watch-ban, a régebbiekben is

Bekapcsolhatnak egy életmentő funkciót az új Apple Watch-ban, a régebbiekben is

Nagyon régi esőerdő maradványaira bukkantak az Antarktiszon

Nagyon régi esőerdő maradványaira bukkantak az Antarktiszon