szerző:
HVG

Bár futballszakírók még vitatkoznak, önálló stílust képvisel-e (már) az afrikai foci, tény, hogy a világszínvonal mellett számos sajátossága van a fekete kontinensen – jelenleg az angolai Afrika-kupán – űzött labdarúgásnak.

Az afrikai focipályákon 8 éve nem működhetnek a csapatok mellett segítőként varázslók és vajákos emberek. A kontinens labdarúgó-szövetsége 2002-ben tiltotta ezt meg, miután a 2000-es – Ghána és Nigéria által közösen rendezett – Afrika-kupán a szenegáliak efféle befolyásolásra hivatkozva óvták meg egyik meccsüket. Szerintük az ellenfél-házigazda Nigéria csapata a szünetben egy varázslóval úgy megbabonázta a kapujukat – mágikus mozdulatokat téve annak irányába –, hogy a második félidőben két gólt is bekaptak, és veszítettek. A rendezőbizottság elutasította ugyan a vádat, ám a pályáról kitiltotta a saját bevallása szerint természetgyógyászattal foglalkozó nigériai segítőt, aki így csak messziről asszisztálhatott a Kamerun ellen végül tizenegyespárbajban elbukott döntőhöz.

Az atletikus, ám a labdát inkább csak kergető, javasemberek tanácsait sem megvető kedves fekete fiúk sztereotípiája mára nem csupán e tiltás miatt foszlott szerte. „Az afrikai labdarúgás emancipációja befejeződött, szó sincs arról, hogy a fekete kontinensen taktikai és stratégiai fegyelem nélküli grundfocit játszanának” – lelkesedett Andrew Smith, a The Scotsman című patinás skót napilap sportszakírója az idei, e hét végén befejeződő Afrika-kupát beharangozó cikkében. Szerinte az említett, világszerte kifigurázott focimágia sem csupán primitív hókuszpókusz, az európai és dél-amerikai élmezőny országaiban végső soron ugyanerre a srófra járnak a pályaszentelések, a játékosok kabalái és amulettjei, a rituális pályára lépések vagy gólörömök.

Ami pedig a játék szakmai részét illeti, „ha tüzetesebben szemrevételezzük, feltűnő, hogy az afrikai nemzeti tizenegyek a középpályán az úgynevezett gyémánt alakzattal operálnak, s ebből kiindulva szervezik a játékukat” – taglalta a fekete harcmodor mibenlétét az idei kupából már a csoportmeccsek során elbúcsúzott ugandai nemzeti tizenegy szövetségi kapitánya, az egykor a skót válogatottat is irányító Bobby Williamson a BBC-nek. Azaz a négy középpályás rombusz alakzatban áll fel, ahonnan elfutásokkal, átlós passzokkal „húzogatva” szervezik, majd az egyéni atletikus képességekre alapozva indítják a támadásokat.

Bár az angolszász szaksajtó előszeretettel emlegeti a labdarúgás afrikanizálódását, Dénes Tamás szakíró szerint még nem beszélhetünk önálló, karakteres afrikai játékfilozófiáról. „Azokhoz csatlakozom, akik az összképet tekintve a francia labdarúgó-iskola stílusjegyeit tartják meghatározónak” – így Dénes. Ez, vagyis a kitűnő kvalitású labdarúgók egyéni teljesítményére, valamint a fent nevezett, eredetileg holland módszerként még az 1970-es években kidolgozott rombusz formációra építő (de azt a „táncos” brazil stílussal vegyítő), játékos felfogás azért sem állhat távol a kupán részt vevőktől, mert többségük a frankofón labdarúgó-kultúra neveltje. A francia válogatottat hosszú évek óta az egykori gyarmatokról érkezett színes bőrűek alkotják, a martinique-i felmenőktől származó csatártól, Nicolas Anelkától a szenegáli születésű csapatkapitányig, Patrick Vieiráig.

„A franciás harcmodor Afrika eltérő típusú kolonizációjából és a gyarmattartók különböző habitusából is fakad” – magyarázta e jelenséget Jack Lord, a Labdarúgás a gyarmati Afrikában című, 1999-es tanulmányában. A francia gyarmatokon a sportban sem volt ritka a bennszülöttek és a megszállók keveredése, ellentétben a brit tartományokkal. Igaz, az angol gyarmati hadseregben és köztisztviselői karban – mivel a labdarúgás proletársportnak számított a hazájukban – nem is űzték a testmozgásnak ezt a formáját. (Lord szerint ezt bizonyítja, hogy Indiában vagy Pakisztánban is csak az arisztokratikus krikett, a gyeplabda vagy a lovaspóló maradt örökül a honfitársai után.) Tény, hogy az afrikai fociban nyoma sincs a labdát legfeljebb három–öt húzásból – fejre ívelve, lábhoz lőve vagy üres területre rúgva – a támadókhoz juttató „rúgd és fuss” brit futballfilozófiának.

Az afrikai foci azért is más, mert a futballkarakterológiában számon tartott brazil (és az ennek előzményeként emlegetett magyar), az olasz, a német, a holland vagy a brit stílust (HVG, 2006. július 1.) maguk a névadó nemzetek labdarúgói és trénerei alakították ki. Afrikában mindmáig idegenlégiós szakvezetők jelölik ki az irányokat: a bosnyák Vahid Halihodzsics például Elefántcsontpart, a szerb Milovan Rajevac Ghána, a francia Paul Le Guen Kamerun, a brit Stephen Constantine Szudán, a brazil Carlos Alberto Parreira pedig Dél-Afrika válogatottja számára. Saját nemzetbeli szakvezetője csupán egy-két észak-afrikai országnak és Nigériának van.

A globalizált világfutball jellemzője, hogy a mostani Afrika-kupa játékosainak közel kétharmada év közben külföldi, javarészt európai klubokban rúgja a bőrt. Az eredetileg a végső győzelemre is esélyesnek tartott Elefántcsontpart aranylábúi – köztük a két Chelsea-csatár, Didier Drogba és Salomon Kalou, valamint a Barcelonában játszó Yaya Touré – egytől egyig légiósok, s akad, aki e miatt az esemény miatt repatriált.

De az a sztereotípia sem igaz, hogy az afrikai nemzeti csapatok java az utóbbi pár évtizedben kezdte volna futballtanulmányait. Egyiptom csapata az 1924-es párizsi olimpián a papírforma szerint jóval esélyesebb lengyeleket is legyőzte, a magyar válogatottat pedig sima 3:0-ra mosta le. Ennek ellenére a világbajnokságokon sokáig legfeljebb csak statisztálhattak az afrikai válogatottak. A kontinens labdarúgóit viszont már fél évszázada felfedezték. Elsőként 1961-ben a mozambiki Eusébio da Silva Ferreirát szerződtették a portugál Benficához, és ő meg is alapozta az afrikai focisták máig tartó nimbuszát. Egy másik nagy sztár az 1982-es spanyolországi vb csoportmeccsein elvérzett Algéria válogatottjában feltűnt Mustafa Rabah Madjer volt. Az ő legemlékezetesebb – a brazil Pelé által minden idők legnagyobb góljaként aposztrofált – pillanata az 1987-es BEK-döntőben jött el, amikor az FC Porto csatáraként a kapunak háttal állva, briliáns könnyedséggel sarkalt a hálóba, a kapuslegenda Jean-Marie Pfaff és a Bayern München legnagyobb sajnálatára.

Csapatszinten az igazi áttörést a fekete-afrikai Kamerun válogatottja hozta, amikor bejutott az 1982-es vb 24-es körébe, és a csoportmérkőzések során 1:1-et játszott a Paolo Rossi vezette (később a trófeát is elhódító) olaszokkal, majd veretlenül, egyszersmind nyeretlenül nem jutott tovább. Az önmagukat szelídíthetetlen oroszlánoknak nevező kameruniak aztán az 1990-es vb-n a negyeddöntőig meneteltek Roger Milla csapatkapitánnyal az élen, és csak a hosszabbításban kaptak ki Angliától. Az első siker idején a francia Jean Vincent, míg utóbb az orosz Valerij Nyepomjacsij határozta meg a kameruni stratégiát szövetségi kapitányként.

Sportszociológiai érdekesség, hogy míg a sztárfocisták java csillagászati jövedelmét zömmel gazdasági vállalkozásokban fialtatja, az afrikai származású játékosok elsősorban az otthon maradottakkal törődnek – mondja Dénes. Drogba például az elefántcsontparti Abidjanban több kórház működését finanszírozza, Vieira pedig szülővárosában, Dakarban alapított futballakadémiát.

VAJNA TAMÁS

Magyar Nemzet: Spanyol ingatlant vett a volt kispesti MSZP-s

Magyar Nemzet: Spanyol ingatlant vett a volt kispesti MSZP-s

Megerősítették a német határok ellenőrzését

Megerősítették a német határok ellenőrzését

A Samsung is bepréselte a képernyőbe a kamerát, indulhat a gyártásba az első ilyen telefonjuk

A Samsung is bepréselte a képernyőbe a kamerát, indulhat a gyártásba az első ilyen telefonjuk

Vezethet-e hat vezérigazgató egy céget?

Vezethet-e hat vezérigazgató egy céget?

Sneider Tamás nem indul újra a Jobbik elnöki székéért

Sneider Tamás nem indul újra a Jobbik elnöki székéért

Videó: Karácsony biciklivel érkezett, Tarlós bőrdzsekiben fogadta

Videó: Karácsony biciklivel érkezett, Tarlós bőrdzsekiben fogadta