"Az előítéletes nyomozó rossz nyomozó, olyan irányba tereli el az eljárást, ahol nem lehet tettest fogni" - mondta Kacziba Antal nyugalmazott rendőr tábornok a Magyar Helsinki Bizottság (MHB) által szervezett múlt csütörtöki szakmai konferencián. Ezen a büntető igazságszolgáltatásban érvényesülő - esetenként Kacziba véleményének is ellentmondó - cigányellenes diszkriminációról készített tanulmány részleteit vitatták meg.

A kriminológiai "cigánykutatást" némileg megnehezíti, hogy hivatalosan a rendőr, a bíró vagy a fegyőr nem tarthatja nyilván a terheltek etnikumát, sőt meg sem kérdezheti. Így azt sem lehet megmondani, hogy az ország lakosságának 5-7 százalékára becsülhető roma népesség arányához viszonyítva "reprezentatívan", illetve a fölött vagy alatt vannak-e jelen az elítéltek, az előzetes letartóztatásban lévők vagy a szabadságvesztés-büntetésüket töltők körében. Korábban több fegyintézetben kikérdezéses vizsgálatokat végeztek, megszólaltatták a fogvatartottakat, valamint becslést kértek a fegyintézetek parancsnokaitól is. A rabok saját, illetve a kérdezőbiztosoknak a társak véleménye alapján kialakított kategorizációja többnyire egybeesett, a parancsnokok pedig ehhez képest általában a valósnál többre becsülték a cigányok arányát - volt olyan börtön, ahol a parancsnoki becslés 75 százalék volt, miközben a kutatók kikérdezésen alapuló adatai 30-50 százalékos arányt mutattak.

Persze ez is drámaian magas a teljes népességen belüli arányhoz képest, így kézenfekvő az alapkérdés: miért van ennyire sok roma származású személy a rácsok mögött, közrejátszik-e ebben a büntetőeljárás során érvényesülő, bármilyen etnikai diszkrimináció? A tanulmány szerzői szerint feltűnően nagy, mérhető hátrányos megkülönböztetés a bírósági iratokból nem olvasható ki, de a büntetőeljárás több részterületén is kimutatható, számszerűsíthető több-kevesebb előítéletesség.

Már az is beszédes, hogy a kutatási jelentés majdnem akkora terjedelemben foglalkozik a módszertani nehézségek ecsetelésével, mint magukkal az adatokkal és az azokból levonható következtetésekkel. A megkeresett 37 bíróság közül például mindössze 18-nak az elnöke járult hozzá ítéleteik kutatásához - igaz, az elutasítók közt akadt, aki ezt "sajnálattal" tette, hangsúlyozva, maga is fontosnak tartaná a vizsgálatot, de szerinte az nem engedélyezhető. A nagy nehezen összeszedett számok értelmezéséhez szükséges módszerekről, az alkalmazott regressziós statisztikai eljárásról pedig - némi öniróniával - maguk a szerzők jegyzik meg, hogy annak módszertanát most "terjedelmi korlátok és az olvasó iránti irgalom miatt" nem közlik.

Paradox módon a néhány évtizeddel korábbi állapotról könnyebb képet kapni, mivel adatvédelmi aggályok hiányában még a nyolcvanas években is publikálhatóak voltak az akkor még csak szűk szakmai körben hozzáférhető Belügyi Szemlében a "cigánybűnözésről" szóló tanulmányok, és ebből az időszakból még ügyészségi statisztikák is a kutatók rendelkezésére állnak. Az 1975-1987 közti időszakban például feltűnő, hogy a "cigánybűnözés" 40-50 százalékát tették ki a vagyon elleni és 30-50 százalékát az erőszakos, garázda jellegű bűncselekmények, míg minden más kategóriában csak 8-15 százalék jutott rájuk. Ezzel szemben a nem cigányok körében 33-40 százalék volt csak a vagyon elleni, 13-16 százalék az erőszakos jellegű és 44-52 az egyéb bűncselekmények aránya. Más kérdés, hogy - Pomogyi László kutatásai szerint - a 20. század elejéig nyomon követhető "hagyomány" a magyar büntető igazságszolgáltatásban, hogy az elítélteket feltűnően nagy számban minősítették valamely (nem csak a roma) etnikai kisebbséghez tartozónak, tápot adva annak a hitnek, hogy a "magyarok" a legtörvénytisztelőbbek az országban.

Legalább ennyire érdekes viszont, hogy az 1996-2000 közt ismertté vált bűncselekmények 10 ezer lakosra vetített száma a romák által legritkábban lakott három megyében (Csongrád, Fejér, Győr-Moson-Sopron) lényegesen magasabb, átlagosan 473 volt, mint a viszonylag nagyobb cigány népességű megyékben (Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Nógrád megyék), ahol csak 370. A rendőrség felderítési eredményessége viszont pont fordított arányt mutat: 51 százalékkal a magas roma népességű megyék rendőrei taroltak, míg a "fehér" megyékben csak 40 százalékos eredményt sikerült elérniük.

A tanulmány készítői azt valószínűsítik, hogy ennek egyik oka épp a rendőri diszkrimináció. A Belügyi Szemle 1990 előtt megjelent cikkeiben még nyíltan írtak a cigánytelepek, illetve a romák által látogatott szórakozóhelyek, vásárok fokozott ellenőrzéséről, razziákról, a "gyanús" cigány családok "feltérképezéséről". Ma a diszkriminatívnak minősíthető "kiemelt rendőri figyelem" változatlan továbbélésére egyebek közt abból következtettek a kutatók, hogy az általuk vizsgált bűncselekmények - lopás és rablás - esetében a cigány terheltek 29 százaléka bukik le igazoltatás, közúti ellenőrzés, elszámoltatás során, míg a nem cigányok körében ez csak 17 százalék, ellenben a "fehéreknek" 23 százalékát, a romáknak viszont csak 14 százalékát érték tetten a bűncselekmény elkövetésekor.

"Elméletileg elképzelhető ugyan, hogy a cigány elkövetők ügyesebben kerülik ki a tettenérést, ám sokkal inkább magyarázhatja a markáns eltérést, hogy a nem cigány elkövetőket elsősorban akkor tudják sikeresebben eljárás alá vonni, ha tetten érik őket. Amennyiben tehát a nem cigány elkövetőt nem éri tetten a rendőrség, az nagyobb valószínűséggel kerüli el a felelősségre vonást" - állítják a tanulmány szerzői. Más szóval: a rendőrök továbbra is aránylag gyakrabban és "erélyesebben" igazoltatnak láthatóan roma személyeket, így az ismeretlen cigány elkövető nagyobb eséllyel lepleződik le, mint a többséghez tartozó.

A kutatás legvitatottabb része azt feszegeti, hogy a büntetés kiszabásakor kimutatható-e hátrányos megkülönböztetés. Az MHB szakértői szerint a felnőtt korú cigány terheltek átlagosan 15 százalékkal nagyobb valószínűséggel kaptak szabadságvesztéssel járó büntetést, mint a többségi társadalom tagjai. A vizsgált legenyhébb bűncselekménynél - lopás vétsége - a legszembetűnőbb az eltérés, itt minden harmadik romát ítéltek szabadságvesztésre, de csak minden hatodik nem cigányt. A rablásoknál már jóval kisebb az eltérés - csak 89:96 százalék - a szabadságvesztésre ítéltek arányában. Ezek a számok azonban csalókák, egyrészt amiatt, mert nem csupán a végrehajtandó, de a felfüggesztett szabadságvesztést is tartalmazzák, másrészt olyan körülmények is erőteljesen befolyásolják a szankcionálást, mint a terhelt priusza, illetve az, hogy egyedül vagy csoportosan követték-e el a deliktumot (a lopás vétségét a romák 35 százaléka, a nem romáknak csak 15 százaléka követte el csoportosan).

Az igazságszolgáltatást képviselő ügyészek, bírák mindenesetre maguk sem tartották kizártnak, hogy soraikban is él szubjektív előítéletesség a romákkal szemben, de szinte egységesen visszautasították, hogy az a terheltekkel szembeni tényleges bánásmódban, végső soron pedig a büntetéskiszabásban megnyilvánulhatna.

FAHIDI GERGELY