A szegények 90-95 százalékának helyzete az elmúlt években stagnált, illetve romlott - derül ki a Gyorsjelentés a szegényedésről 2000-2003 című, a közelmúltban megjelent kutatásból. A Ferge Zsuzsa vezette Szociális Szakmai Szövetségnek hatszáz, az ország különböző részein tevékenykedő szociális munkás tapasztalatai, beszámolói alapján közzétett - következésképp, ha nem is reprezentatív, mégis "terepközeli" - vizsgálatából kiderül: a legsúlyosabb fejlemény, hogy olyan jelenségek vannak terjedőben, amelyek következtében a magyarországi szegények számára egyre kilátástalanabbnak tűnik a visszaút, a megkapaszkodás lehetősége.

Az "új feudalizmus" jelei látszanak kialakulni egyes magyarországi falvakban - állítják a gyorsjelentés szerzői, arra alapozva állításukat, hogy tízezrek áldozzák fel önálló egzisztenciájukat, láncolják "kényurakhoz" magukat a napi megélhetést fedező, uzsorakamatra felvett hiteleik miatt. A szegénység vámszedői 100 százalékos vagy még ennél is magasabb éves kamatra adnak kölcsönt a családi pótlék terhére, illetve az egyéb pénzbeni ellátások megterhelésével, akár több évre előre. Az eladósodottak pedig egyre-másra kénytelenek eladni házukat, lakásukat, ami az utóbbi években egyre nagyobb kényszervándorlás előidézője lett.

A rezsijüket fizetni képtelen városlakók (a kutatók szerint több mint félmillióan vannak ilyen okokból eladósodva) olcsó házakat vásárolnak a korábban elnéptelenedésnek indult falvakban. Ezek a települések - például olyan cserehátiak, mint Csenyéte, Felsőgagy, Alsógagy - a beköltöző nincstelenek nyomán amolyan szegénygettóvá válnak, ahonnan jószerével nincs esély a kitörésre. Az amúgy is erősen korlátozott munkalehetőségek tovább szűkülnek, a gyermekek iskoláztatási helyzete romlik, mivel nincs pénz olyan járulékos költségekre, mint az utazás vagy a magas kollégiumi díj megfizetése. Így öröklődik tovább aztán a szegénység több generáción át - amint arra egy másik tanulmány, Darvas Ágnes és Tausz Katalin szociológusok 12-14 éves gyerekek körében készült legújabb gyermekszegénység-vizsgálata is rámutat.

Miközben a szegénység összetevőiről, mibenlétéről egyre többet és többet tárnak fel a különböző kutatások, arról, hogy az mekkora méreteket is ölt a mai Magyarországon, egymástól nagyságrendileg eltérő számok olvashatók a szakirodalomban. Ez elsősorban abból adódik, hogy a kutatók nem definiálják egységesen magát a szegénység fogalmát. Ha a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) által számított létminimumértéket vesszük alapul - bár a KSH 1995-ben beszüntette ennek közlését, a korábbi számítási metódus alapján ez a tavalyi adatokból kiszámítható, s így egy főre mintegy 37 ezer forint adódik -, az ország lakosainak mintegy 25-30 százaléka él a szegénységi küszöb alatt. Általában ebből indulnak ki azok a - rendszerint politikus - megszólalók, akik a múlt század húszas-harmincas éveit idéző 3 millió koldus országáról szoktak beszélni. A szakértők többsége azonban egyetért abban, hogy jóval hitelesebb képet fest a valóságról az a szegénységi mutatószám, hogy a népesség mintegy 12-15 százaléka él az átlag fele alatti, azaz 40 ezer forintnál kevesebb jövedelemből.

Hasonló szegénységi arányszám szerepel a Gyorsjelentésben is. A tanulmány a családok egytizedét - közel 400 ezer családot, azaz 1,1 millió embert - sorolja a halmozott nyomorban élők közé; ilyennek tekintve azokat a háztartásokat, amelyekben a rezsi kifizetése után egy főre durván 3400 forint marad. Ferge Zsuzsa e csoporton belül mintegy 600 ezerre becsüli a súlyos szegénységben élők számát, ami lényegében megegyezik a Társadalomkutatási Informatikai Egyesülés (Tárki) vizsgálataiban szereplő számmal: Spéder Zsolt, a Tárki kutatója ugyanis 570 ezerre teszi a tartósan (hat vizsgált évből négyszer vagy többször) szegények számát.

A nagymértékű jövedelmi-vagyoni polarizálódást Várhegyi Éva sem vitatja, de mint a Mozgó Világ januári számában megjelent tanulmányában írja, azt is figyelembe kell venni, hogy a leszakadók pozíciója a rendszerváltás előtti helyzetükhöz képest is romlott-e vagy sem. Szerinte ugyanis az élethelyzet rosszabbodásáról az emberekben kialakult szubjektív kép sokszor erősebb, mint a valóság, és a megkérdezettek általában nem saját múltjukhoz, hanem a náluk jobban élők mai helyzetéhez viszonyítanak életkörülményeik változásának megítélésekor.

Ladányi János és Szelényi Iván tavaly végzett kutatása abból indul ki, hogy a szegénység megszűnt pusztán jövedelmi egyenlőtlenségi terminusokban leírható társadalmi jelenség lenni. Ők olyan integrációsprobléma-halmazként kezelik a szegénységet, amely csak úgy ragadható meg pontosan, ha számba vesszük mindazokat, akiknek a társadalmi leszakadásuk révén esélyük sincs arra, hogy "normális" munkát kapjanak, s gyermekeiket megfelelően iskoláztassák. Ebbe a szegénységszámításba tehát bekalkulálták azt is, hányan vannak azok, akik a "lakóhelyi, iskolai, munkaerő-piaci kirekesztődés szenvedő alanyai". Az így kapott szám - 700 ezer fő - kicsit magasabb, mint a más kutatóknál megjelenő, tartós szegénységben élőkre vonatkozó adat, a Ladányi-Szelényi kettős szerint azonban ténylegesen ennyien vannak azok, akik a társadalomból tartósan és többféle módon is kirekesztett - más szóval reménytelenül - szegények (a kutatók egyébként még azt is kiszámították, hogy ebbe a körbe az összes háztartás 6,2 százaléka, míg a roma háztartások 37,2 százaléka tartozik).

A szegénységről napvilágot látott legújabb - sokszor egymással is vitázó - kutatások mindenesetre alkalmat adtak arra, hogy a politika is értelmezze a szakértők által mondottakat. Harrach Péter (Fidesz-MPSZ) például alkalmasnak látta a Gyorsjelentés adatait az Orbán-kormány politikájának igazolására és a Medgyessy-kabinet bírálatára, mondván, míg az előző kormányzati ciklusban a szegények helyzete az alkalmazott politikának köszönhetően javult, a kormányváltás óta a szegénység szélesedik és mélyül. Ezt az olvasatot azonban határozottan visszautasítja a Szociális Szakmai Szövetség, nem csupán azért, mert - mint a közelmúltban megjelent nyílt levelükben kifejtik - "a szegénység túlságosan komoly és szomorú ügy ahhoz, hogy politikai konccá váljon", hanem azért is, mert szerintük tényszerűen sem igaz a nyilvánosságot kapott ellenzéki értelmezés: a mai helyzet kialakulása ugyanis kormányokon átívelő politikai hozzáállások - és tétlenkedések - következménye is.

A Ferge Zsuzsa vezette szövetség szerint a szegények helyzetének sanyarúbbra fordulása az előző két ciklusban is több vonatkozásban kifejezetten kormányzati cselekvéshez volt köthető: a kilencvenes évek közepén a Bokros-csomag a magasabb jövedelműek juttatásai korlátozásának retorikájával éppúgy az alacsony jövedelműek helyzetét súlyosbította, mint az Orbán-kormány, amelyik viszont a középosztály erősítésének hangoztatásával - és az ennek sok tekintetben megfelelő gyakorlattal - tette ugyanezt. 1998 és 2002 között például négy éven át nem emelkedett a családi pótlék, megszűnt a jövedelempótló támogatás, és a segélyküszöb relatív csökkentése legalább 200 ezer embert, felnőttet és gyereket szorított ki a szociális ellátásokból. S míg 1998-ban még a GDP majdnem 1 százaléka ment segélyezésre, négy évvel később már csak a fele. A Medgyessy-kormánytól ugyanakkor átfogóbb és hatékonyabb szegénységkezelési politikát várna el a szövetség, amelynek tagjai egy előnyét azért mindenképp látják a kialakult polémiának: a szegénység és kirekesztés kérdése évtizedek óta először vált ismét fontos közéleti és politikai témává, amiből előbb-utóbb talán azok is profitálnak valamit, akikről a történetnek szólnia kellene.

DOBSZAY JÁNOS