Ha a világ talán nem is, Magyarország biztosan így fogja végezni, hacsak sokkal több magyar nem kezdi el komolyan venni a mi mókamesterünk figyelmeztetéseit. A dolog sürgős, mert ahány hónappal tovább marad hatalmon a Fidesz, annyival több évre lesz szükség az ország talpra állásához. Egy házat felépíteni egy év, lerombolni egy nap, és egy országgal sincs ez másképp. A kár, amit ez a rezsim már eddig is okozott, felmérhetetlen, 2018-ig pedig még nagyon sok nap van hátra.

Aki átaludta az elmúlt éveket, de karácsonykor egy percre kinyitotta a szemét, az láthatta: a ma jólétben élő Európa egyik országában, Magyarországon, hosszabbak voltak az ingyenételért álló sorok, mint száz éve, az akkor még nélkülöző Európa ugyanezen országában. Emberi ésszel felfoghatatlan, de a hozzánk ömlő EU-ezermilliárdok, a bankok, a multik, szinte mindenki lerablása, és a már elviselhetetlen adók ellenére Orbán és Matolcsy csak a nyomor növelésére volt képes. Azok a szégyenletes sorok mindent elmondtak arról a gyalázatról, ami velünk történt, azok gyalázatosságáról, akik ezt elkövették, és azokéról, akik ezt még mindig támogatják. De hiába, minél ócskább egy kormány, annál elszántabban védik a hívei. És nem csak azok, akik pénzért teszik, a megszállottak is, akiknek egy fillér sem jut a szajréból.

Márpedig minden csak egyre rosszabb lesz. A miniszterelnököt a dac és bosszú elegye hajtja, a magyar gazdaságból pedig mára elfogytak a felzárkózás feltételei. Pang az innováció, a beruházás és a fejlesztés, többnyire elavultak a technológiák, hiányoznak a versenyképes termékek, ráadásul Orbán Viktor nem egy intelligens, képzett országot akar, hanem egy sportos-markost – ez így együtt pedig még a helyben járáshoz sem elég. Akik viszont egy telefont nem emelnek fel anélkül, hogy mire leteszik, ne lennének ismét pár tíz- vagy százmillióval gazdagabbak, azok maguktól nem fognak irányt váltani. Ez itt nekik a földi paradicsom, az álmaik Magyarországa. De az újabb állami tévéadók és az éjjel-nappali állami hírcsatorna indulása elárulja, hogy már ők is csak a propagandában bíznak. Azt remélik, időt nyernek, ha akkor is hazudnak, amikor az ország alszik.

És erre van is esélyük. A miniszterelnök ugyan heti rendszerességgel jelenti be, hogy „tűz van” – a legutóbb, amikor így beszélt, két méterre állt az őt hitetlenkedve hallgató német kancellártól –, mégis tovább tart az egyre nehezebben megmagyarázható közöny, a mind kiábrándítóbb, nincs más szó rá, megalkuvás és gyávaság. Azért mégsem lehet mindent Mohácsból és Trianonból levezetni. Ha mondjuk, kiderülne, hogy az RTL Klub piszkos megállapodást kötött a kormánnyal, és az ott dolgozók ezt lenyelnék, nem állnának fel, vagy nem lépnének sztrájkba, arra nem lehetne mentség a „demokratikus hagyományok hiánya”. Az egy vészhelyzetben lévő ország és a tévécsatorna híreiből erőt merítő egymillió néző rút elárulása, cserbenhagyása volna. És persze logikus folytatása az elmúlt öt év megszámlálhatatlan hasonló meghunyászkodásának.

De még akkor sincs kényelmes lehetőség a rendszer leváltására, ha az RTL Klub tisztességes, és kitart. Az igazságot még így sem lehet mindenhova eljuttatni, az ellenzéki pártok a szélsőjobb kivételével életképtelenek és felettébb népszerűtlenek, a tiszta választásban bízni pedig önámítás: a Fidesz egyszerűen nem engedheti meg, hogy veszítsen. Mi csak sejtjük, ők viszont pontosan tudják, hogy miért. Pedig ha sikerülne megbuktatni a kormányt, akkor ismert és ma még ismeretlen szereplőkkel el lehetne kezdeni tárgyalni az újrakezdésről, és mindarról, ami ma már nincs vagy csak nyomokban, de egy EU-tagország nem létezhet nélkülük. Kétszázezer felháborodott és kitartó ember két nap alatt véget vethetne ennek a lidércnyomásnak, és akkor megnyílna az út egy egészen másféle Magyarország előtt.

Az akkor egy olyan ország lehetne, ahol a törvény az úr, nem a miniszterelnök; ahol az állam éppolyan megfontoltan költi a pénzünket, mint egy gyáros a vállalatáét; ahol egy fajankó gázszerelő nem hiheti magáról, hogy ér annyit, mint Bill Gates; ahol a hatalom nem gyötri, bünteti a rászorulókat, hanem legalább a víz felett tartja őket; ahol egy ebéd ára a Parlament éttermében nem a fele, mint az egyetemi menzákon; ahol az országgyűlési képviselők csak az átlagfizetést kapják, így hihető lesz, hogy nem a jó kereset meg a benzinpénz vitte őket politikusi pályára; ahol akadémikusok nem kapnak havi félmilliót a semmiért, és ahol nincs Nemzet Művésze, Nemzet Színésze, Nemzet Sportolója cím sem, mert érdemek ide, érdemek oda, az ő nyugodt öregkoruk sem előbbre való a mienknél. És mert ezek az úgymond filléres dolgok úgy szennyeznek, akár a tiszta vízbe öntött tinta.

És ha a sértettek és megalázottak végre felkerekednének, akkor olyan miniszterelnökünk lesz, aki nem fogja a lányát, vejét, saját magát, a feleségét, az apját, a szülőfaluját, a vazallusait közpénzből milliárdossá tenni. És ha eszébe jutna, se tenné, mert tudná, hogy belebukna. A felcsúti stadion és a Bibó Kollégium épülete múzeumként üzemelne, egy szörnyű korszak és egy rettenetes generáció egy-egy emlékműveként. A Nemzeti Együttműködési Nyilatkozat visszataszító szövegét afféle magyar Bill of Rights váltaná fel, és az valóban évszázadokra a nemzet féltett kincse lenne. A bölcsőtől a sírig abból tanítanák minden magyar állampolgárnak, hogy soha többet ne fogadja el azt, amit most öt éve tétlenül néz. Az ellenzék pedig nem lenne hazátlan.

Egy emberséges és fejlődőképes ország – ez csak számunkra olyan elképzelhetetlen. Mintha mindenki beletörődött volna, hogy nincs mit tenni, túl sok a nehezék a lábunkon, soha nem fogunk repülni. Mintha Magyarországon a nemzeti ambíciók beteljesülését nem az imponáló tanári és ápolónői fizetések meg a prosperitás egyre javuló mérőszámai jelentenék, hanem az Orbán-mutatók: azaz, mennyi a kormány által kreált új ellenség, meg az üldözött, tönkretett egyének, szakmák, vállalatok száma. Na, igen, ez tetszik annyira a békemeneteseknek is. Ők azért nélkülöznek boldogan és szenvedik el maguk is a rendszer különféle csapásait, hogy másokat tönkretéve, esetleg pár amerikait kitiltva lássanak.

A Fidesz mindannak az antitézise, amiért érdemes és jó liberális demokráciában élni: az ő illiberális mocsarukban nincs egy gramm esély, egy mákszemnyi jövő sem. A rezsim azonban valószínűleg csak az utcáról, az utca nyomása révén dönthető meg. Ezért 2018-as politikusi karriertervekkel a fejében senki ne szervezzen tüntetést 2015-ben, mert az inkább szabotázs, mint hatékony rendszerellenes akció. Máris folyamatosan csökken a tüntetni hajlandók száma. Nem kötelező tüntetésszervezőnek lenni, és szónokolni sem kötelező, de aki vállalja, annak tudnia kell, mi a tét: az ország. Szép, hogy mindenki jogokról, tisztességes alkotmányról meg újraírt választási rendszerről beszél, elvégre e nélkül valóban csak a dzsungelben van élet. De kitől követelik ezt? Azoktól, akik elvették? Odaadni nem kellett volna! Viszont a tévé előtt ülve, a presszóban limonádét szürcsölve a visszaszerzésük sem fog sikerülni.