© hvg.hu

Úgy tűnik, hogy a sikerhez szokott, a baloldal megváltójaként feltűnő miniszterelnök megsértődött, mint Akhilleusz Trója falai alatt: visszavonult a sátrába duzzogni, nézzék meg a görögök, mire mennek nélküle. Az egészségügy finanszírozásának súlyos gondjaiért mindenekelőtt a betegek a felelősek, akik rövid távú anyagi érdekeiket a nemzet java elő helyezték, és leszavazták az egészségügyi járulékon és hozzájáruláson felüli díjfizetést. Mint ahogy a fafejű diákok és szüleik sem értették meg, hogy a magyar felsőoktatás jövője tandíjban rejlik: az állam egyre kevésbé tudja fenntartani az egyetemeket és főiskolákat, magukra vessenek, ha nem akarnak fizetni a tudásért.

Nem ismerős valahonnan ez a népboldogító elvakultság, mely még a bukás keserű pillanataiban sem képes a legkisebb önkritikára? Persze, a realitások semmibevételének is vannak fokozatai. Gondoljuk csak meg: Kóka János, az SZDSZ elnöke a választás eredményeinek megismerése után valósággal triumfált, arra hivatkozva, hogy a félmilliót is elérte az nem szavazatok száma, melyet a liberálisok saját sikerüknek könyveltek el.

Tényleg csak a vizitdíjként fizetendő háromszáz forintról van szó, ami a miniszterelnök szavai szerint „egy doboz cigaretta árának fele”? Vagy jóval többről? Lehet, hogy a szavazással a nép azt fejezte ki: elvesztette bizalmát az MSZP-SZDSZ koalícióban, annak neoliberális reformprogramjában, melyet egyértelműen a miniszterelnök személye testesít meg? Van, aki azt állítja: a népszavazás ugyanolyan fennkölt aktus volt, mint az országgyűlési képviselők megválasztása. Mások szerint viszont alpári komédia, hiszen a választók jelentős része még azt sem fogta fel, hogy az „igen” valójában nemet jelentett.

De ha a nép szakmai kompetenciáját kétségbe lehet is vonni, nehezen vitatható, hogy „három igenes” népszavazáson alapvető volt a bizalmi kérdés. Ugyanúgy, ahogy 1989 novemberében, a hasonlóképpen megfogalmazott négy igenes referendumon. Tizenkilenc évvel ezelőtt a megfigyelők joggal állapították meg, hogy a feltett négy kérdés közül csak egynek volt közvetlen hatása a jövőre, annak, mely a köztársasági elnök megválasztásának módjáról rendelkezett. (Azt, hogy Pozsgay Imréből lesz-e viszonylag erős köztársasági elnök, vagy a későbbiekben, már a választás után állapodnak meg a pártok egy gyengébb hatáskörül elnök személyéről, csak kevesen fogták fel.) Ehhez képest a 2008 március kilencedikén meggyőző többséggel eldöntött kérdések jóval aktuálisabbak és konkrétabbak voltak. Különösen a népszavazáson való részvétel volt meggyőző: abból a tényből, hogy a választásokra jogosultaknak több mint ötven százaléka ment el szavazni, és a szavazók háromnegyede igent mondott, a kormánynak következtetéseket kell levonnia.

Nem lehet tagadni: a népszavazáson a magyarok a Gyurcsány-kormányról mondtak véleményt, szimbolikusan bár, de pálcát törtek felette. Az elhíresült politikusokat Magyarországon mindig azonosítottak a mögötte álló hatalmi csoporttal. Ezért ahogy annak idején Horthy vagy Kádár, illetve a rendszerváltás után Orbán Viktor is alternatívát testesített meg, ugyanez a helyzet Gyurcsány Ferenccel is. Ha az utókor egyszer személyhez fogja kötni az ultraliberális szocialisták regnálását, az a személy nem Horn Gyula, és nem is Medgyessy Péter lesz, hanem az utóbbi helyére lépő, majd a 2006-os választásokon legitim felhatalmazást szerzett Gyurcsány. Ő viszi a hátán az MSZP-t, neki tulajdonították, hogy visszahozta a pártot a szakadékból, ügyes taktikázással elkerülte a logikusnak tűnő vereséget. Ezért persze a jelenlegi bukást is neki kell vállalnia.

2008 kora tavaszán a magyar gazdaság stagnál. A környező országokhoz képest jócskán lemaradt, a munkanélküliség nő, fellendülés sehol, komoly veszély az infláció újbóli fellángolása. A nyugdíjrendszer és az egészségügyi ellátó rendszer az összeomlás felé tántorog. A kamatemelés benne van a levegőben, az viszont tovább ronthatja a gazdasági élénkülés esélyeit. Ebben a helyzetben kellene a kormánynak valamiféle jövőképet felmutatnia, kivezetni ia gödörből az országot. A népszavazás nyilvánvalóvá tette, hogy a szavazók bizalma megrendült a jelenlegi garnitúrában. A hitelét elvesztett Gyurcsánynak szembesülnie kellene a nyilvánvaló vereséggel. Le kell mondania, ha bukásába nem akarja magával rántani az egész magyar baloldalt.

Pelle János