Az ellenzékiek természetesen több pénzt követeltek a gazdálkodóknak. Ez népszerű felvetés. Ám még uniós tagságunk előtt világossá vált, hogy az eddigi osztogató politika maga a csőd. Ha stratégiai ágazataink, versenyképessé tehető üzemeink gyors fejlesztése helyett az agrártámogatások száz- és százmilliárdjait "szavazatvásárlásra" próbálják a pártok és kormányaik felhasználni, s ezért tömegesen hintik a dotációkat olyan szférákba, ahol nem hasznosulhatnak, akkor nincs min csodálkoznunk.

A valódi baj az, hogy gyors változtatásra most már se idő, se pénz nincs. Csakhogy az igazi kérdés ott lebeg a levegőben: hogyan is kellene változtatni? Erre a hazai politikus ensemble évek, évtizedek óta képtelen válaszolni. Az MSZP-nek nincs agrárpolitikája (a többi pártnak sincs). Hallatlan felelőtlenség, hogy a szocialistákat felkészületlenül érte a kormányzás. És hallatlan felelőtlenség a kormányfő részéről, hogy ezt nem érzékelte. Amit a párt a választások előtt e tárgyban megalkotott, az nem konstruktív agrárpolitika volt, hanem egy kampánynak sem igazán hatásos ígérgetés. Most, a ciklusnak csaknem a felénél ezért próbálja megismételni a hét év előtti kerekasztal-akciót, hátha kiformálódna egy járható út.

Nem fog kiformálódni. Az 1997-es nemzeti agrárprogram sem volt az. Annak a legfőbb eredménye egy agrártörvény volt, amelyet aztán vagy figyelembe vettek - nagy ritkán -, vagy felrúgtak. A többi? Mintha mindegyik gazdának adni akart volna egy szem bonbont, hogy lakjon jól vele. A gyomorkeserűt viszont megspórolta. Most ismét civil szervezetekre és tudósokra kíván építeni a kormány. Csakhogy az előbbiek sosem fogják átvállalni a kormányzás felelősségét - eddig sem javasoltak például népszerűtlen intézkedéseket, habár azok nélkül lehetetlen megúszni az ágazat rendbetételét -, a tudósok pedig nem az agrárpolitika megalkotására szocializálódtak. Amikor a magyar mezőgazdaság virágzott, a célokat és az eszközöket formáló "vezérbölények" nem tudósok voltak. Még csak nem is úgynevezett szakemberek. És nem akartak nemzeti összeborulást - ilyen akkor sem jött volna össze, most meg végképp ábránd -, hanem célratörően és keményen haladtak egy eleinte politikai akadályokba ütköző pályán.

A mostani tárgyalássorozat méretes pótcselekvés, mert mind a kormány, mind az MSZP tanácstalan, viszont érzi a gondok szülte mind hevesebb társadalmi nyomást. A kerekasztal szerepe az volna, hogy ezt legalább átmenetileg enyhítse. Hogy csillapítsa a lázongókat. Hogy újabb bonbonokat ígérjen... Ám a jelek szerint még erre sem lesz alkalmas.

Pedig nem aprócska tétel van terítéken! Sem társadalmilag, sem gazdaságilag. A mezőgazdaság a bruttó hazai termékből mindössze 3,3-3,5 százalékkal részesedik, a rá épülő agrobiznisszel és az általa éltetett élelmiszeriparral együtt viszont ennek a négyszeresével. Mi több, ez az egyetlen olyan termelő ágazat, amelynek pozitív az export-import termékmérlege. A másfél évtizedes sorvadás ellenére! A 2002-es 1 milliárd 362 millió dolláros aktívum elvileg fedezte például az ország földgázimportját; elismerve persze, hogy az agrárium maga is jelentős energiafogyasztó.

S hogy az exporttöbblet miért nem 3 milliárd, mint amennyi lehetne? Tévelygő kormányainknak kell elszámolniuk a különbözettel. Csakhogy őket ez cseppet sem izgatta - az országnak és a gazdálkodóknak viszont cefetül hiányzik.

KUN ISTVÁN

(A szerző publicista)