Egyébként a Brüsszelben decemberben fűzővel, tolókocsiban megjelent Leszek Miller miniszterelnöknek - akinek helikopter-balesete után igazából mozdulatlanul kellett volna feküdnie, de nem merte másra átruházni az utazását - nem volt sok választása. A lengyel képviselőház határozatban kötelezte keménységre, és még az ellenzék, sőt annak némely unióellenes csoportja is elismeréssel fogadta, hogy a kormányfő maradéktalanul végrehajtotta a döntést. "Most léptünk be igazán az unióba" - jelentette ki Marek Borowski, a szejm baloldali elnöke, Cimoszewicz külügyminiszter pedig január közepén ezt írta egyszerre több világlapban megjelent cikkében: "Hálásak vagyunk, amiért a mai tagállamok egyetértettek felvételünkkel az unióba, de ez nem jelenti, hogy kritikátlanul támogatnunk kellene idegen érdekeket. Lengyelország felelősen viselkedik, és ezen az igazságtalan bírálat és a rossz szájízt keltő nyomás sem változtat."

Lengyelország nagyon tudatában van, hogy középhatalom, egyetlenként a most belépők közül. 38 milliós lakossága több, mint a kilenc másik új tagé együttvéve, és a területe is mintegy háromnegyede azokénak. Évezredes múltja ellenére az utóbbi kétszáz évből csak 35-ben mondhatta magát függetlennek. Ez már önmagában is elég lélektani és politikai ok lenne, hogy minél nagyobb befolyást követeljen magának az uniós testületekben (épp mi ne értenénk a történeti tudat napi politikai hatásait?). Ehhez hozzájárul azonban számos belső gyengesége. Nem pusztán arra gondolok, amit az unió bírál: túlpolitizálódott a közigazgatás, lassú az igazságszolgáltatás, nagy a korrupció, lassan épül ki a mezőgazdasági kifizetőrendszer, sehol sincsenek még a légi fényképes parcellatérképek, ezer húsüzemet kell bezárni uniós alkalmatlanság miatt és így tovább. Arról is szó van, hogy Miller miniszterelnök egy éve kisebbségben kormányoz, és bár jó darabig sikerült minden szavazáshoz megnyernie néhány kisebb képviselői csoport külső támogatását, ez mostanra megszűnt. A Demokratikus Baloldali Szövetség, amelynek éléről - a német kancellár példáját követve - épp most mondott le a kormányfő, 13 százalékon áll a népszerűségi felmérésben, ami történelmi mélypont. Ezen az egyébként szimpátiával fogadott kemény brüsszeli tárgyalási modor sem segített. Ahogyan az sem, hogy 2002 végén Koppenhágában sikerült későbbi fejlesztésre szánt 1 milliárd eurót előrehozniuk - ezt nálunk sokan nagy lengyel sikerként értékelték -, ám ez az összeg a jelek szerint észrevétlenül folyik el. Az elfogadható növekedés és a 2 százalék alatti infláció ellenére bőven a GDP 5 százaléka fölött van a költségvetési hiány, az államadósság közelít a GDP 60 százalékához, aminek a túllépését az alkotmány is tiltja, a munkanélküliség pedig meghaladja a 20 százalékot. Az EU ellenfelei a lengyel képviselőházban a mandátumok ötödét, a megyei közgyűlésekben a 35 százalékát mondhatják a magukénak. Mindehhez még olyan bonyodalmak is járulnak, hogy kiderült: a Szentszékkel kötött konkordátum az uniós szerződés által nem engedélyezett vámkedvezményeket tartalmaz a befolyásos katolikus egyház javára, és e dilemmának a feloldása sokkal konkrétabb gond, mint hogy említsék-e a keresztény hagyományokat az uniós alkotmány bevezető részében.

Mindebből következik: Lengyelország kormánya jórészt napi bel- és gazdaságpolitikai érdekei szerint fog fellépni a következő hónapokban is az unióban, mert a sikeres csatlakozás saját túlélési esélyeit növeli. Nem fogja izgatni magát, ha a nyugati közvélemény és a politikusok egy része megharagszik rá, és az ezeréves magyar-lengyel barátságra sem lesz érdemes túl sokat hivatkoznunk. Ez a koppenhágai mezőgazdasági ügyekben sem segített.

DOMÁNY ANDRÁS

(A szerző újságíró)