Így vagyok ezzel az írószövetségi üggyel is, egyszerűen nem tudom, mi volna értelmes tett ilyenkor. Mondhatnám persze, hogy nem vagyok tag, így nekem semmit sem kell tennem. Biztos ez? Nem kellene minden normális embernek állást foglalnia, írónak és olvasónak, aki bent van, annak kilépnie, aki kint van, annak demonstrálnia? A Kultiplex előtti tüntetésen vérfagyasztó, pogromos időket idéző volt Döbrentei Kornél beszéde, olyan akusztikájú, amely után nemhogy a zászlóégetés nem volt váratlan, de a fizikai erőszak se lett volna az. E tekintetben keményebb volt, mint fénykorában Csurka István. S Döbrentei nem akkor kezdte. Dermedten néztem, amikor Kertész Imre Nobel-díja után a Magyar Televízióban Szentmihályi Szabó Péterrel - nem mellékesen kevélyen elismerve, hogy nem olvasták Kertész író könyveit - a magyarság arcul csapásáról hörögtek, összeesküvés-elméleteket vizionáltak, és otrombán tréfálkoztak a személyekkel és nevekkel. Büszke antiszemitizmus és nevetséges kultúraféltő pátosz, amely nyílt uszításba fordult.

Semmilyen elhatárolódás nem volna sok az írószövetség részéről, vagy Döbrentei felszólítása, hogy mondjon le választmányi tagságáról. Kalász Márton elnök igyekszik valamiképp megóvni a szervezetet attól, hogy a hiszterizált magyar politikai közbeszéd terepe legyen, de a gondolatrendőrség emlegetése inkább kibúvókeresésként hatott. A két tucat tiltakozó író jogosan várta, hogy a szövetség mondjon valamit, de a nyilatkozat semmitmondó, s sajátos, drámailag értelmezhető pillanat volt, hogy az azt ismertető Polgár Ernő, a szervezet prózai szakosztályának elnöke ott helyben maga is kilépett. Miként értékeljem, hogy az 54 jelen lévő választmányi tagból egy szavazott az elhatárolódás mellett, hárman tartózkodtak, a többiek helybenhagyták a nagyon is enyhe szöveget? Ez ebben a kontextusban nem legitimálja Döbrenteit is? Az Irodalmi Kerekasztal nyilatkozata, amely "két politikai korszak" által hátrahagyott "jelentős érzékenységekről" szól, és hasznosnak látna olyan közmegegyezést, amely a "szélsőséges megnyilvánulások minden fajtáját szakmai és erkölcsi alapon elfogadhatatlanná teszi", amellett, hogy Kalász stratégiája melletti kiállás, azt üzeni: nem választmányoktól és elnökségektől kell várni az elhatárolódást, hanem a tagság vesse ki magából a szélsőségeseket. Ez önmagában tisztességes üzenet. De vajon az is tisztességes, hogy mindenfajta szélsőségről beszél? Milyen szélsőséges megnyilvánulás volt itt a Döbrenteién kívül? Nem mellébeszélés ez? S nem bohózati fordulat, hogy a kerekasztal egyik nyilatkozója, Gyurkovics Tibor, a szakmailag súlytalan alternatív Kossuth-díjjal e helyzetben épp Döbrenteit jutalmazta? És ha nem az elhatárolódásban, kilépésben, akkor ugyan mi egyébben nyilvánulhatna meg a kerekasztal által kívánt konszenzus, a kiállás a normalitás mellett? Ha már Döbrentei választmányi tag.

Sírni- és röhögnivaló helyzet. Az írószövetség elnöke és a kerekasztal nyilatkozói olyanok, mint mi ott a játszótéren. Kerülik, hogy valamit egyenesen válaszolniuk kelljen a durva srácoknak, inkább felhívják a figyelmet a szabályok betartására, hogy a többiek (nagyvonalúan: "az irodalmi élet valamennyi szereplője") játsszanak normális ember módjára. Miközben a verekedős fiúk randalíroznak a téren, és nem valószínű, hogy az ilyesmi meghatná őket.

NAGY GERGELY

(A szerző író, újságíró)