A sajtó útján elkövetett rágalmazás vagy becsületsértés ténye (de csak a ténye) nyilván könnyebben bizonyítható. Kétséges azonban, szabad-e itt fellépni a büntetőjog eszközeivel, még ha a tett meglehetősen súlyos is. Ha van valami, ami az egyik legfontosabb érték, az éppen a szabadság, jelen esetben a szólás szabadsága. Ezt büntetőjogi eszközzel szabályozni nem lenne szabad. Persze erre meg azt mondják, ennek a szabadságnak is megvannak a határai. Nyilvánvalóan. De nem a büntetőjogi, hanem sokkal inkább a polgári jogi, ami - ha a bíróság konzekvensen működik - sokkal fájdalmasabb is lehet, mint a büntető joghátrány.

A magyar polgári jog ismer egy jogintézményt, amelyet a szocialista jog sokáig igyekezett kitörölni még az emlékezetből is: ez a nem vagyoni kártérítés (bár járadékfizetésként rejtetten akkor is létezett). Majd 1978-ban visszahozták, de egy 1992-es alkománybírósági (AB) határozatig csak szűkített értelemben, kizárólag abban az esetben lehetett alkalmazni, ha a jogellenes cselekmény a sérelmet szenvedett "társadalmi életben való részvételét vagy egyébként életét tartósan vagy súlyosan megnehezítette". Ezt a rejtett szocialista klauzulát ítélte az AB alkotmányellenesnek, és semmisítette meg - amivel a nem vagyoni kártérítés alkalmazásának lehetősége (elvileg) kiszélesedett -, s a jogalkalmazó kezébe tette a kár mértékének megállapítását. A jogalkalmazónak teljesen szubjektív alapon kell eldöntenie, száz, ezer vagy egymillió forintot ér, ha például az anyámat szidják. Nem véletlen, ha még mindig előfordul, hogy elvárják a kár bizonyítását, holott a nem vagyoni kár lényege éppen az, hogy egzaktan nem számszerűsíthető.

Bár a szegény jogalkalmazót is meg kell értenünk. Mi alapján döntsön? Általános vélekedés szerint? Egyszerű anyázás tíz forint, a jelzői szerkezettel ellátott száz? Mindenesetre az ilyen döntések meglehetősen bátortalanok. Elég különös, és a helyzetet csak bonyolítja az egészségügyi miniszter rádióban elhangzott ötlete, hogy orvosi műhiba esetén limitálni kellene a kártérítés mértékét (ilyen ügyekben egyébként az átlagosnál magasabb a kártérítés összege). Kíváncsi lennék, milyen jogi érvekkel lehetne ezt a javaslatot alátámasztani. De gondoljuk csak meg, milyen abszurd helyzetet teremtene, ha megszabnák, hogy például egy kéz elvesztése maximum 100 ezer, egy lábé 200 ezer, véletlen kasztrálás 300 ezer forint. Az embert testrészenként be lehetne árazni. Mily szép is lenne! Ezzel szemben azt hiszem, a jogos és kiemelt súlyú ügyekben vastagabban kellene fognia a tollnak. A sajtó útján elkövetett, bizonyított és kirívó jogsértés esetén ne a börtöntől féljen az elkövető, hanem attól, hogy olyan kártérítést kell fizetnie, ami miatt a lap kénytelen lesz bezárni, de legalábbis messzire elkerülni a cikkírót. Mert ha ma helyreigazításra köteleznek egy lapot, az két év múlva talán le is hozza, de van, amelyik még akkor sem.

Nem a büntetéspénz, hanem a következetes és hatékony alkalmazás segít az előrelépésben, de nem lehetnek illúzióink. A gyűlöletbeszéd kapcsán kialakult szabályozás azt mutatja, hogy a büntetőjogi eszközök még mindig előnyt élveznek a hatékony jogalkalmazással szemben. Mintha ilyen nehezen értelmezhető szabályoktól bármi is változna! Sajnos senki sem hisz igazán honi mentális közállapotaink javulásában, a mértékadó és intelligens beszéd előtérbe kerülésében. Ez pedig mindannyiunkat minősít - ha a nem is bíróság előtt.

GYENGE ZOLTÁN

(A szerző ügyvéd, egyetemi docens)