Nálunk kormánypárt és ellenzék mindent a választási szempontoknak vet alá, nem vállalkozik szavazatok elvesztésével fenyegető változásokra. Az utóbbi tíz esztendő minden tapasztalata azt támasztja alá, hogy addig nem lehetnek változások, ameddig a reformokban nincs nyilvános konszenzus a legnagyobb parlamenti pártok között. Az egymást váltó kormányok választási ígéreteik miatt riadtak vissza attól, hogy a kidolgozott és bevezetésre váró változtatásokat rögtön a hatalomra kerülésük után hajtsák végre. A mindenkori ellenzék pedig minden kormánylépést ellenez, még az olyanokat is, amelyeket valaha maga kezdeményezett. Érettebb demokráciákban a nemzeti horderejű kérdéseket a pártok kiiktatják csatározásaik muníciójából, és közös platformot hoznak létre, kompromisszumokkal. Csak nagy ritkán akad olyan államférfi, mint Antall József, aki a mélyreható és fájdalmas liberalizálást, deregulálást és privatizálást akkor is végrehajtja, ha az a legközelebbi választások elvesztéséhez vezet.

Medgyessy Péter jól látta, hogy fontos kérdések megoldásához nemzeti egység szükséges, de ehhez szerencsétlenül választotta meg az eszközt: a közös európai választási listát. Autonóm pártok soha nem egyeznek bele, hogy politikai ellenfeleikkel közös listán induljanak, még ha tét nélküli megméretésről volna is szó.

A valós megoldás persze többféleképpen érhető el, nem csupán Antall-féle paktumok formájában. Elvben elképzelhető kisebbségi kormányzás is, amikor a határozottan reformátor kisebbséget az ellenzék támogatja. Ez nálunk kizárt, mert a kormánytöbbség beszél reformokról, lényeges tettek nélkül, az ellenzék nagyobbik pártja pedig mintha a paternalista állam, "a szocialista vívmányok őrzője" szerepében kívánna tündökölni. Kormányra kerülve ezt nem tehetné, mert számolnia kellene e zsákutcás felfogás kemény gazdasági és szociális következményeivel. A politikai erők úgynevezett szakértői kormányokat tűrhetnének el, ha szükségesnek tartják ugyan a reformokat, de választási okokból azokat nem akarják vállalni. Ez szűkös szemléletüket bizonyítaná, de a reformok egyik pártot sem "kompromittálnák".

Van még egy megoldás, a nagykoalíció (vagy ha úgy tetszik: nemzeti egységkormány), mivel az csillapítaná a kormányzati szerep után áhítozó ellenzék vágyait. Ezt a megoldást a vele járó opportunizmus miatt szidják, átkozzák az elvont demokráciatudorok és politológusok, de lényegében egyenlő erők végzetes szembenállása helyett bizonyos helyzetekben huzamos ideig jól szuperált Ausztriában, Németországban vagy - konzervatív elnök és baloldali többség kooperációjában - Franciaországban.

Attól félek, nem a kevesek doktrinersége zárja ki ezt a megoldást, hanem az uralmi pozíciók megosztására való képtelenség. Ahol a hatalomban egymást váltó kormányok nem elégednek meg azzal, hogy a másik oldal mellett elkötelezett közigazgatási kulcsszemélyiségeket cseréljék le, hanem mindenkit, aki nincs mellettük elkötelezve, ott nehéz elképzelni a közös kormányzást. A pártok döntését e tekintetben is az határozná meg, hogy a közös kormányzással nem veszítenének-e el törzsszavazókat, illetve nehezen elcsábított más választókat.

Persze más lenne a helyzet, ha a magyar közvélemény türelmetlenné válna a halogatással, félintézkedésekkel, a "majd csak lesz valahogy" gyakorlatával szemben. Ennek azonban egyelőre a nyomát sem látom.

BÁCSKAI TAMÁS

(A szerző közgazdász, egyetemi tanár)