A gondolat sokak számára tetszetős lehet, de van egy dolog, amiről az ateizmusóra támogatóinak, illetve ellenzőinek, hívőknek és szkeptikusoknak semmi esetre sem lenne szabad megfeledkezniük. Hogy a "hitetlenségoktatás" bevezetése nem jelentene lényegi változást, csupán annyit, hogy ezentúl minden felnőtt számára nyitott lenne egy olyan, államilag szponzorált, tekintélyelvű világnézeti indoktrináció, ami eddig csak a hívő szülőknek volt adva. Vagyis bárkinek alanyi jogává válna, hogy gyerekét önnön ideológiai beállítottsága szerint nevelje, méghozzá állami segédlettel. Ez az igazi dilemma, nem pedig, hogy legyen-e az iskolában ateizmusóra, vagy sem.

Manapság a szülő nyugodtan eldöntheti: ha ő katolikus (protestáns, muszlim, zsidó, krisnás, ateista), a gyereke is csak az lehet. Ezért a felfogásának megfelelő oktatási helyre íratja be, ahol csak olyan tanárok oktatnak kizárólag azokból a tankönyvekből, amik a szülők nézetrendszerének megfelelnek. "A gyerekem ugyanabban fog hinni, amiben én, akárki meglássa!" Jogilag ezt akármelyik szülő megteheti bármelyik működő demokráciában. A plurális társadalmak ugyanis azt a (szerintem helytelen) alkotmányos elvet vallják, hogy ha valaki elfogult követője egy hitnek, akkor a leszármazottját törvényesen részesítheti neki megfelelő tendenciózus - közpénzből fizetett - nevelésben. Hangsúlyozom, paragrafusilag ez teljesen megengedett. De csöppet sem gondolom, hogy morális vagy etikus lenne. Honnan veszem én a bátorságot, hogy gyermekemet ideológiai hitbizományként kezelve megpróbáljam determinálni későbbi meggyőződését, ahelyett, hogy világnézetileg semlegesen engedném, hogy ő maga válogasson az "eszmék szabadpiacán". A mi tájunkon hosszú évtizedekig létezett egy diktatúra, amely ugyanazt csinálta, amit most demokratikus kormányzatok támogatásával szülők milliói. Nem engedte meg a neki alárendelteknek, hogy minden eszmét, gondolatot egyformán megismerjenek. Az immár nép által legitimált állam most lehetővé teszi a szülőnek, hogy világnézetileg részrehajló képzést biztosítson csemetéjének, így a meglévő autoriter családmodellt exportálja az iskolarendszerbe.

Aki szülőként így cselekszik, objektíve hitének gyengeségéről tanúskodik. Ha olyan erős a meggyőződése, ugyan miért nem engedi, hogy utóda kipróbálja a többit is? Amennyiben az ő ideája valóban a legjobb, leghitelesebb, a gyermek úgyis azt választja majd. Látható, hogy jómagam nem vagyok híve az istentagadó fakultációnak, de az egyházi iskoláknak sem. Úgy vélem, az egyetlen tisztességes megoldás az, ha az alap-és középfokú tanoda azokat a bizonyított, szikár tényeket oktatja, amelyek feldolgozásával a gyerek, növekedvén, majdan szabadon dönthet. Persze senki sem gondolhatja, hogy van tökéletesen elfogulatlan oktatás. Aki azt mondja, hogy ő tökéletesen pártatlan, az hazudik, ám az objektivitásra törekedni nemcsak lehetséges, de erkölcsi kötelesség is. Sajnos ma még a legdemokratikusabb társadalom sem tiltja azt, hogy a jövő generációit végletesen determinista módon, világnézeti tulajdonként kezeljék. De ha az állam megakadályozni nem tudja a családon belüli tekintélyelvű dresszúrát, legalább ne támogassa azzal, hogy beengedi az iskolákba, sőt ő maga is helyesli. Egy demokratikus kormányzat feladata a világnézeti semlegesség biztosításával mind több diák számára lehetővé tenni a meggyőződés szuverén választását. Nem pedig ideológiai hadszíntér teremtése a jelenlegi eszmei állóvíz felkavarásával.

PAPP LÁSZLÓ TAMÁS

(A szerző újságíró)