Négy esztendeje, az utolsó elnökválasztási kampány kezdetén az amerikai gazdaság kilenc éve fellendülési szakaszban volt: a növekedés erős, a munkanélküliség és az infláció alacsony volt, a jövedelmek emelkedtek, a részvényárak az egekig szöktek, hatalmas többlettel zárt a költségvetés. Akkoriban sok elemző a Clinton-kormány gazdaságpolitikája, különösen a költségvetésihiány-lefaragó intézkedések javára írta a jó teljesítményt. Az amerikai gazdaság most a jelek szerint ismét erőre kap. Teljesítménye és a kilátások központi szerephez jutnak az idei választási kampányban is. A republikánusok majd kijelentik: Bush gazdaságpolitikája, különösen a 2001-es és 2003-as adócsökkentés indította el az újjáéledt növekedést. A demokraták azzal érvelnek majd: pont ez a politika okozta a munkahelyek elvesztését, a növekvő jövedelmi különbségeket, a nagy költségvetési hiányt.

Szerencsére, akik tisztábban szeretnék látni, mi történt valójában, most átfogó elemzést olvashatnak az USA közelmúltbeli gazdaságpolitikájáról Robert Rubin könyvében, aki a Clinton-éra nagy részében pénzügyminiszter volt, illetve Joseph Stiglitzében, aki Clinton első elnöki ciklusában a gazdasági tanácsot vezette. Mivel ezen első ciklusban én is tagja voltam e gazdasági csapatnak, első kézből szerzett információim vannak a gazdaságpolitika kialakításáról. Amikor 1993 elején a gazdasági tanácsadó testület először találkozott az elnökkel, a költségvetés hiánya már a GDP 5 százalékára rúgott, az eladósodás jóval gyorsabban nőtt, mint a termelés. E helyzetben Clinton politikailag bátor döntést hozott: a rövid távú politikai térnyeréssel szemben a lehetséges, de közel sem garantálható hosszú távú gazdasági nyereséget részesítette előnyben. Bush sose vállalt ilyesfajta kockázatot.

Az egymással sok mindenben vitában álló szerzők emlékezete - s a magamé - szerint a leghevesebb viták Clinton tanácsadói között arról folytak, mekkora legyen a deficitcsökkentő csomag, s mi kerüljön bele. Minél nagyobb egy ilyen csomag, annál jobban vissza kellett volna fognia az elnöknek az oktatásra, egészségügyre, infrastruktúrára és a középosztály számára kidolgozott adócsökkentésre szánt kiadásokat. Ám minél kisebb a csomag, annál kevésbé befolyásolja hosszú távon a kamatlábakat és a befektetéseket. Clinton végül a hiány agresszívabb csökkentése mellett döntött, azon érvekre hallgatva, hogy így helyreállítható a befektetői körök bizalma a központi kormány felelős pénzügypolitikája iránt, s e nagyobb bizalom nyomán a hosszú távú kamatlábak is tovább - és gyorsabban - csökkennek.

A Bush-kormány gazdaságpolitikájáról Stiglitz és Rubin úgy véli: az 1990-es évek végére jósolt hatalmas költségvetési többletet a központi kormányzat adósságának kifizetésére kellett volna fordítani, hogy amikor a babyboom-nemzedék tagjai nagy számban érik el a nyugdíjkorhatárt, legyen rá fedezet. Mindketten Bush 2001-es és 2003-as adócsökkentését teszik felelőssé azért, hogy az ország pénzügyi helyzete példátlan módon rosszabbodott: a 2001 elején jósolt, tíz évre szóló, több mint 5,6 ezermilliárd dolláros többletből így lett mára a független elemzők tízéves előrejelzésében több mint 5 ezermilliárd dolláros hiány. Mindketten megkérdőjelezik az adócsökkentés mellett felhozott keynesi és kínálatoldali érveket, s azt állítják: e csökkentések "nem sokat hoztak a konyhára" a rövid távú keresletélénkítéssel, s hosszú távon sem ösztönzik igazán a megtakarításokat-befektetéseket. Ráadásul Rubin arra is felhívta a figyelmet, hogy a kongresszusi költségvetési hivatal és az adóügyi bizottság - élén a republikánus többség kinevezte vezetőkkel - nemrég arra a következtetésre jutott, hogy a Bush szorgalmazta adócsökkentések s az általuk eredményezett büdzséhiány nemhogy fokozzák a gazdasági növekedést a következő évtizedben, de egyenesen visszafogják. Stiglitz és Rubin egyetértenek abban, hogy a hosszú távú pénzügyi kilátások gyengék, s ha ennek nyomán a külföldiek elveszítik bizalmukat az amerikai gazdaság iránt, a dollár meredek zuhanásba kezdhet, míg a kamatlábak az égbe szökhetnek. Úgy vélik, a Bush-kormányzat a hiányteremtésben eddig soha nem látott, kezelhetetlen magasságokba emelkedett. A jelek szerint ezen értékeléssel egyetért Paul O'Neill is, a Bush-kormány pénzügyminisztere 2002 végéig. Állítólag többször figyelmeztette Busht: az ország pénzügyi válság felé tart. Figyelmeztetését Dick Cheney alelnök azzal hessegette el, hogy "Reagan már bebizonyította, a deficit nem számít", O'Neill pedig az állásával fizetett a kéretlen tanácsért.

Realista becslések szerint a következő évtizedben hatalmas költségvetési hiánnyal - a társadalombiztosítási kasszákét nem számolva a GDP 5 százalékát meghaladó deficittel - kell szembenézni minden évben, míg nyugdíjba nem vonulnak a babyboom-generáció első tagjai. A tetemes hiány miatt vissza kell fogni a magánbefektetéseket, s jobban el kell adósodni a világ felé. Bush tékozló költségvetési politikája miatt az amerikaiak búcsút mondhatnak a várt magasabb nemzeti terméknek és a növekvő életszínvonalnak. Mindeközben Bush nem hajlandó felelősséget vállalni az általa okozott pénzügyi zűrzavarért. Legutóbbi költségvetési tervében például az általa bevezetett adócsökkentést akarja állandósítani, noha az háromszor annyi pénzt emésztene fel, mint ha az elkövetkező 75 évben rendbe tennék a társadalombiztosítási rendszer pénzügyeit. Bush azt ígéri, a központi kiadások megnyirbálásával megfelezi a GDP-arányos hiányt, s ez alól csak a védelmi és a biztonságpolitikai kiadások jelentenének kivételt. Javaslatai azonban politikailag irreálisak, gazdaságilag megalapozatlanok. Mindazonáltal a kiadásokat visszafogó, de közben a folyamatos - a jómódúakat aránytalanul nagyobb előnyhöz juttató - adócsökkentést pártoló gazdaságpolitika leleplezi, milyen elv vezérelte ezt a kormányt már a kezdetektől fogva: megfosztani a központi kormányzatot azon bevételektől, melyekből fedezni lehetne a közepes és alacsony jövedelmű családok jóléti programjait. Bush aláásta a felelős pénzügyi politika körül az 1990-es években kialakult törékeny politikai konszenzust, s ideológiai céljai érdekében még a nemzetét is hajlandó veszélybe sodorni - aminek kedvezőtlen mellékhatásait persze az egész világ érezni fogja.

LAURA D'ANDREA TYSON

(A szerző Bill Clinton elnök gazdasági főtanácsadója volt)

© Tribune Media Services International

Illegális éjszakai gyorsulási versenyen razziáztak a rendőrök Budapesten

Illegális éjszakai gyorsulási versenyen razziáztak a rendőrök Budapesten

Patkányok randalíroznak a tokiói utcákon (videó)

Patkányok randalíroznak a tokiói utcákon (videó)

Tudományos szenzáció: plioszaurusz fogát találtak a szomszédban

Tudományos szenzáció: plioszaurusz fogát találtak a szomszédban

Korhut bombagóljával nyert Magyarország Azerbajdzsán ellen

Korhut bombagóljával nyert Magyarország Azerbajdzsán ellen

Hosszú és Milák a szombatot is bearanyozta

Hosszú és Milák a szombatot is bearanyozta

Több száz métert zuhant egy házaspár a Tátrában, a nő túlélte

Több száz métert zuhant egy házaspár a Tátrában, a nő túlélte