Joseph Ratzinger bíboros nemrég leszögezte, hogy "Istennek és Isten előtti felelősségünknek az EU-alkotmány szerves részét kell képeznie". Más alkalommal amellett tört lándzsát, hogy "Isten és a szent dolgok tisztelete jogi értékké váljon". Nem csoda hát, hogy pápaként a névválasztásnál XV. Benedeket nevezte meg orientációs elődként.

Azt a XV. Benedeket, aki határozottan elítélte, hogy az egyes országok "elválasztották az egyház tanítását a kormányzástól", aki fenntartotta az egyház azon jogát, hogy a világi hatóságokat az egyházi törvény megszegőinek szankcionálására hívja fel, és aki olyan nemzetközi rend megalakítására törekedett, amely a "keresztény (értsd: katolikus) törvényen alapszik". XV. Benedek mindezzel nem mondott újat elődjeihez képest.
Újat a módszereiben hozott, amikor szakított a korábbi pontifexeknek a demokratikus politikai struktúráktól és mechanizmusoktól való - nyilvánvalóan tarthatatlan - merev elzárkózásával, és engedélyezte katolikus politikai pártok létrejöttét, melyek feladata az volt, hogy a kor lehetőségeivel élve, szoros egyházi felügyelet alatt, érvényesítsék a hagyományos pápai direktívát. Az új pápa meg- és névválasztása egyebek mellett újabb jele annak, hogy manapság világ- és Európa-szerte egyre hangosabban állnak ki bizonyos csoportok a szekuláris állammal szemben, olyan évszázados nézeteket elevenítve fel, amelyek szerint az államnak valamiféle vallási értékrend alapján kell konstituálódnia.
Az egyházak politikai természetű törekvéseit itthon némelyek az állítólagos milliós tagság igényeivel indokolják. Az érvelők ezzel elutasítják azokat az egybehangzó közvélemény-kutatási adatokat, amelyek szerint az egyházak tényleges társadalmi támogatottsága konkrét erkölcsi és politikai területeken csekély, az egyes kérdésekben 10, maximum 20 százalék. A Magyarországon ma heti gyakorisággal templomba járók 13 százalékos aránya szintén legfeljebb több százezer, de semmiképpen sem millió főt jelent. Az azonban nem pusztán statisztika, hanem nagyon is konkrét, kézzelfogható valóság, hogy az utóbbi években az adózásra jogosultak 15 százalékánál többen még soha nem ajánlották fel adójuk 1 százalékát egyházak javára, dacára az óriásplakátoknak és a személyre szabottan kipostázott püspöki felhívásoknak. (Vajon mekkora lenne ez az arány, ha nem olyan összeg puszta felajánlásáról lenne szó, amely már így is, úgy is valaki "másé", hanem a felajánlóknak nettó jövedelmükből kellene támogatniuk az egyházakat?) A helyzet egyébként ugyanez Európa nyugati felében is. Franciaországban például a rendszeres templomjárók aránya 7,7 százalékra süllyedt, Spanyolországban a fiatalok 14 százaléka jár rendszeresen templomba, ami négy év alatt 50 százalékos csökkenést jelent.

Mindemellett természetesen nem arról van szó, az egyházaknak ne lenne alanyi joguk arra, hogy politikai kérdésekben állást foglaljanak. Ez a joguk semmiképpen sem függhet tényleges társadalmi támogatottságuktól. A jogos kereteket egyedül az állam és az egyház elválasztási elvének tiszteletben tartása határozza meg. A politikai rend vallási-egyházi legitimációjára irányuló, fentebb említett törekvés első látásra is mindenképpen túl van ezeken a kereteken. Komoly probléma azonban e politikai tevékenység olyan támogatási struktúrában, amely az egyházakat a civil társadalomból "kiemelve", pozitív megkülönböztetésben részesíti. Hamis ugyanis az az érv, hogy a hitet minimum a kultúra részeként kell az államnak támogatnia, akárcsak a népzenét vagy bármi mást, mert hangoztatói egyszerűen elfeledkeznek a modern demokratikus államiság egyik paradigmájáról, a világnézetileg semleges állam elvéről. A hitélet támogatása értelemszerűen a vallásos világnézet támogatása, a népzene- vagy a furulyaoktatás viszont nem világnézeti stúdiumok, vagyis ez utóbbiak megsegítésével az állam nem téved arra a területre, amelyet nagyon is konkrét történelmi tanulságok alapján a semleges állam elvének sorompója egyszer és mindenkorra lezárt a számára.

Kissé leegyszerűsítve a kérdést: a furulyaoktatók vagy a népzenészek mindeddig nem indítottak keresztes háborúkat, inkvizíciós pogromokat a másként gondolkodókkal szemben, ami érthető is, hiszen nem az emberi létezés totalitását célozzák meg, nem törekszenek kizárólagosságra. A vallás azonban - ki tagadná ezt az utóbbi ezer év európai tapasztalatai alapján - a lelkiismereti meggyőződést uraló, potenciális hatalmi tényező is. Szabad államnak még a lehetőségét is ki kell zárnia, hogy bárkit politikailag preferált vallási világnézet irányába orientáljon vagy manipuláljon. Ez a terület a legszentebb magánügye mindenkinek. Amivel természetesen nem azt mondom, hogy tartsa meg magának. Pusztán és kizárólag azt, hogy ne az államra támaszkodva hirdesse és élje meg.

Semmi sem indokolja, hogy a hitéleti tevékenység kollektív, egyházi keretek közötti gyakorlása valamiféle plusz elbánásban és támogatásban részesüljön az állam részéről. A vallásszabadság jogából csupán a kollektív joggyakorlás állami garantálása, de nem anyagi támogatása következik. Egy nem - vagy nem intézményes módon - hívő állampolgár is lehet ugyanolyan "erkölcsös" és építő tagja a társadalomnak, mint bármelyik egyháztag. Ennek ellenkezőjét semmi sem igazolja, és nem is igazolhatja. Mégis, a jelenlegi helyzet az, hogy egyházi szervezetek közvetett és közvetlen módokon költségvetési támogatást kapnak hitéleti tevékenység gyakorlására, míg a pusztán maga módján hívő vagy nem hívő állampolgár nem igényelhet ilyen támogatást annak elősegítésére, hogy gyakorolhassa a maga hitét, világnézetét. Miért is ez a megkülönböztetés?

Mindezek alapján Magyarországon több kérdést kell alaposan átgondolni. Így mindjárt az úgynevezett vatikáni megállapodást, amely a katolikus egyházat valamiféle jogszabály-alkotói (co-legislator) hatáskörrel ruházza fel, amikor kimondja: "mind a személyi jövedelemadó, mind a társasági adó terén biztosított kedvezmények, illetve adómentességek körét az egyház beleegyezése nélkül a magyar állam nem szűkíti". Az állam mint szuverén jogalkotó megoszthatja-e jogalkotási jogkörét? A beleegyezési jog gyakorlatilag közös jogalkotást jelent, ami meghaladja az egyes testületek számára más esetekben lehetővé tett véleményezési jogot. A Vatikán által alkalmazott konkordátumok és megállapodások célja hagyományosan éppen az, hogy "belenyúlási" lehetőséget kapjon az állami törvényhozói autonómiába. A brit National Secular Society alelnökének, Terry Sandersonnak a megfogalmazásában: "Egy konkordátum kiutat nyújt az egyházaknak a hanyatló tagság miatti helyzetből. Lehetővé teszi számukra, hogy megkerüljék a többségi hatalom kényelmetlen elvét, olyan megállapodásokról van ugyanis szó, amelyeket a parlament szavaz meg, de egyoldalúan nemhogy eltörölni, megváltoztatni sem lehet. Egy konkordátum így az egyházak eszköze privilégiumaik kiterjesztésére, beleértve az óriási állami támogatásokat is, amelyek ily módon a hanyatló taglétszám ellenére is bebetonozódnak."

Ugyanilyen fontos volna megszüntetni az egyházi iskolák finanszírozásának privilegizálását. Hiszen az önkormányzati iskolákkal szemben - ahol a fenntartói önrészt az önkormányzatoknak kell előteremteniük, amire az esetek többségében alig képesek - az egyháziak garantáltan megkapják a költségvetésből a fenntartói önrész összegét is. Pedig az államnak csak a világnézetileg semleges közoktatás teljes finanszírozása (azaz hogy ingyenes oktatást tudjon nyújtani) a kötelessége, a többi irányban csak részfinanszírozási kötelessége áll fenn (ez a normatíva összege). A világi iskoláknak ugyanolyan erkölcsi alapjuk van a létezésre és megfelelő anyagi körülmények közötti működésre, mint az egyháziaknak.

Az egyházi értékrend erkölcsi fensőbbsége egyrészt távolról sem evidencia, de ha az volna is, akkor sem tarthatna igényt állami szankcionálásra. A világnézetileg semleges állam nem erkölcstelen állam - a semlegesség kizárja az erkölcsi felelősség kérdését is. Ezt a felelősséget egyedül mi, állampolgárok viseljük, bármennyire szeretjük is ezt valami felsőbb hatóságra hárítani. Minden jogunk megvan arra, hogy saját erkölcsi nézeteinket propagáljuk, de semmi jogunk arra, hogy ezt állami segédlettel tegyük. Túl kellene lendülni végre azon a történelemszemléleten, amely törölte memóriájából az állam és az egyház közötti évszázados küzdelem során az egyházak által játszott, időnként meglehetősen intoleráns szerepet, és minden ez irányú óvatosságot blaszfémiaként bélyegez meg. A téma primitív pártpolitikai szempontoktól mentes, tárgyilagos elemzése és gondozása különösen fontos az egyházak utóbbi évtizedekben tapasztalt politikai aktivizálódásának időszakában. Ahogy Philip Jenkins neves amerikai vallástörténész 2002-ben megjelent könyvében megfogalmazta: "Teokrácia és vallási törvény, tolerancia és kisebbségi jogok, térítés és hitehagyás problémái lesznek a bel- és nemzetközi politika legmegosztóbb kérdései a következő évtizedekben."

BUDA PÉTER

(A szerző valláspolitikai elemző)

Borkai Zsolt veszített az Alkotmánybíróságon

Borkai Zsolt veszített az Alkotmánybíróságon

Lemondott Kínáról a Facebook, már nem akarnak jelen lenni az országban

Lemondott Kínáról a Facebook, már nem akarnak jelen lenni az országban

Halálos motorbaleset Nyíregyházán

Halálos motorbaleset Nyíregyházán

Palkovics kész magasabb bérleti díjat is fizetni a budavári önkormányzati lakásért

Palkovics kész magasabb bérleti díjat is fizetni a budavári önkormányzati lakásért

Karácsony a Tiborcz-adóról: Már készül a jogszabály

Karácsony a Tiborcz-adóról: Már készül a jogszabály

Sebastian Kurz a Zöldekkel és a liberálisokkal is egyeztetett a koalícióról

Sebastian Kurz a Zöldekkel és a liberálisokkal is egyeztetett a koalícióról