A történet szerint egy kisfiú letép egy virágot. A virág amúgy kicsike, szerényen húzódik meg a gaz között, és olyan kék, "mint valami parancsoló égbolt". A történet szerint ennek a virágnak története van; mítosz, titkos tudás, megtartó vagy pusztító erővel. A kisfiú szerelmes, és azért tépi le a virágot, hogy a bátorságát bizonyítsa a lánynak. Pedig ez a tett, a hiedelem szerint, a vakmerő ember vesztét okozhatja: vihar támad, és a villám agyonsújtja. Ez a régen olvasott Franz Fühmann-novella jutott az eszembe az erősödő ünnepi készülődés láttán, hogy milyen drámai, jövőjét, létét meghatározó merész cselekedet előtt áll a hős, egyszerűbben: az ember, az emberke, s állt ötven évvel ezelőtt is. Mert nem kétséges, hogy sorsfordító döntésekből bőven kijutott az embereknek az 56-os forradalom alatt és után.

© HVG
Az akkori nagy eufóriának, a kezdeti nagy egyet akarásnak ma már nyoma sincs. Igaz, akkor sem sokáig volt, talán a Rádió ostromáig. Ma erős kettős akarás van, eufória helyett pedig egészen másféle mámorok. És ma már az is tét, hogyan lehet méltó módon megünnepelni 1956-nak az 50. évfordulóját.

Már gyermekként, a hetvenes évek közepén megértettem, hogy egy ünnepi esemény hivatalos emelkedettsége nem a történtek mélyebb megértését szolgálja, csupán prezentáció, látványt teremt, olykor egészen ízléstelenül, közhelyek és jelszavak igézetében, öndelejező hamissággal. Minden ünnep halála a hivatalosság, a kirakatszerűség és rituálé, mely olyannyira mesterkélt, hogy már hatáskeltésre is alkalmatlan - megfosztva a lelki azonosulás lehetőségétől. Ikonokat láthatunk, és alig tudhatunk meg valamit az emberről, a személyes választások és döntések katartikus hatásáról, vagy személyes vállalásainak ellentmondásosságáról. A politikai pártok, de különösen a mindenkori hatalom nem véletlenül igyekszik kisajátítani a nép szabadságküzdelmének (1848-tól napjainkig) történelmi emlékeit, a volt és meglévő kultuszokat, hogy hivatalos szájjal szajkózva, hamis pátosszal üresítse ki eszméit, silányítsa kellékké nagyszerű tetteit és eszményeit. A kultuszképzés eleve csapdát rejt, mert nem nélkülözheti a megkérdőjelezhetőség problémáját; kik és hogyan teszik azt, amit tesznek. És aztán az egész ott válik hamissá, ahol tisztaságot próbál mutatni.

Az utóbbi hetekben néhányan úgy gondolták, hogy nemcsak emlékezésfolyam passzív résztvevőiként idézik föl a forradalmat, hanem a kormány elleni tiltakozásban, kollektív fölháborodásukban, majd az elszabadult indulatban, valami homályos, de közös akaratban újraélik a lázadást azzal, ha rendőrökre támadnak, és elfoglalják a köztévé székházát. Nálunk mindig valami valamire hajaz. Ez a brutális randalírozás azonban abszurditásában (ahogyan a szereptévesztés tudatzavarában ilyen mozzanat volt például a kollégáira támadó rendőr esete is) alapvetően és lényegiségében idegen 56-tól, ám - be kell látni - nem minden momentumában. Mert egyes történései mintha csakugyan ismétlődtek volna. Következő éjjel hívást kaptam, látom-e, mi történik a Köztársaság téren. És aztán az elkövetkező napokban is többen mondták, mennyire déja vu-érzésük volt, mikor kvázi ugyanazt láthatták, amit nemrég egy színdarabban láttak - székházat, ostromot, teret, csőcseléket. Ma már arról sem lehet hallgatni, hogy 56-ban is voltak atrocitások, csőcselék, s ennyiben a zavargások és a forradalom sötét pontja között mégiscsak vonható párhuzam. Most élő adásban közvetítették egy csoport "népharagját", zúzás közben volt látható a tömegpszichózis működése, hogy micsoda elemi erők törnek föl; támadnak, törnek, gyújtogatnak, hol áldozatként kínálják föl magukat a vízágyúnak, hol pedig "hősies" előretöréssel bátorítják a többieket az önjelölt vezérek. A dráma itt is, ott is dráma, épp annyira volt valóságos, mint amennyire színpadias. És hajnali 3 felé már csak abban reménykedhettem, a színpadi történések ismeretében, hogy nem lesz folytatása, hogy egészen mást hoz az új nap.

Az azóta eltelt időben folyamatos a történtek értékelése, magyarázata. Szakmai szempontból sem érdektelenek ezek a narratív megnyilatkozások és interpretációk, különösen akkor, ha azt legjobb narrátoraink és interpretátoraink teszik. Akik többnyire nem különböztetik meg az egyszerű és áttételes megszólalási módokat, vagyis a politika szimbolikus-allegorikus nyelvhasználatát és az egyszerű népnyelvet. Ezek nagyon gyakran csúsznak össze, s nem lehet a különbséget szimplán hazugságnak nevezni. A politikai kommunikáció addig maradhat sikeres, vagyis valamennyire közérthető, amíg nem mutatkozik nyilvánvaló ellentmondás nem is annyira a szavak és a tettek, mint a szavak és a gondolatok között. A nyelv önelbeszélő és önfeltáró, kicsit irodalmibban: önleplező és elhallgató. Egy és ugyanazon elbeszélés alapján befogadóként más-más történetet konstruálhatunk, azaz olvasóként vagy hallgatóként bizonyos jelzések alapján megszerkeszthetjük az elképzelt történetet. Ez az elképzelés szükségképpen fogja elfedni és elleplezni a történet más, a képzelettől független elemeit. S úgy látom, a legjobb narrátoraink és interpretátoraink valahogy erről nem vesznek tudomást, s elfogultságtól sem mentesen szólalnak meg. Nem kívülről és felülről nézik a dolgokat, hanem valami mellől, így erősítve az egyik vagy másik oldal tiszti állományát. A klasszikus elbeszélésmódokban a narrátor eltüntetése, az események "önelbeszélővé" tétele része volt a realista illúziókeltésnek. A narrátor tudása az elbeszélés során vált a mi tudásunkká is.

Ha alkotó módon viszonyulok egy témához, föltárul előttem a mögöttes tartalma. Így válik lelkileg átélhető élménnyé a választott téma, melyhez egyébként mindvégig kritikus viszony fűz. A kreatív módszer nem kisajátít, hanem valamit úgy tesz a magáévá, hogy többet próbál adni - nem az igazság birtokosaként, hanem esztétikai élményként újat. A megismerés akár elmélyültebb megértést jelenthet a téma közvetlen megélésénél vagy megtapasztalásánál, s ebben a szublimált valóságában áll össze az eszméktől eltávolított és a ráfogásoktól megtisztított egész.

Egy történelmi örökségen mindenki egyenlően osztozik. A kort megélők, majd ezt valahogyan túlélők, megalázva és megszomorítva, börtönbe zárva, vagy "csak" egzisztenciálisan ellehetetlenítve, belső ellenzékbe vonulva, avagy éppen megalkudva és kiegyezve az új hatalommal - mindenki egyformán örökös, kisajátíthatatlanul. Nincs, aki azt mondhatná, hogy 1956 az övé. Ezt az örökséget nem közjegyző osztja el a kedves vagy kedvetlen fiai között. 1956-ot szokták az írók forradalmának is nevezni. Úgynevezett fiatal íróként nem mondhatom magam "örökösnek", mert nekem könyveim és olvasmányélményeim vannak, fontosak éppenséggel Déry Tibortól, Örkény Istvántól vagy Zelk Zoltántól is. Tisztelet és megbecsülés jár azoknak, akik mertek bátrak lenni, akár írók voltak, akár mások. Az írók szerepvállalása abban a korban - s hogy mennyire más volt társadalmi megbecsültségük, státusuk, azt most nem is említem - nem minden tanulság nélkül való, kezdve az 1955-ös írómemorandumtól (a betiltások, az elhallgattatások és a cenzúra miatti nem nyilvános tiltakozás) a Petőfi Körön át az Irodalmi Újságban publikált versekig és más írásokig, egészen az 56 decemberében elfogadott Gond és Hitvallásig (a szép hitvallás patetikusan még beszél a 48-as forradalom örökségéről), majd ennek megtagadásáig, a kompromisszumokig, a bebörtönzésig. Az írónak csakugyan úgy kellene szabadnak lennie, ahogyan azt Örkény mondta: "Szabad voltam; úgy voltam szabad, mint a víz színén táncoló dugó."

Ahogyan a szeretetet sem lehet kitüntetni és kollektíven ünnepelni karácsony napjaiban, mert nem egyszeri alkalomként éljük meg, hanem folyamatosan élni próbálunk vele, a szabadság eszményével is hétköznapi módon kellene együtt élnünk, és azt demokrata módon gyakorolnunk. Tudva mindenkor azt is, hogy ha egy hatalom szent lenne, nem is lenne hatalom.

De a tények, úgy tűnik, sosem felelnek meg a valóságnak.

PAPP ANDRÁS

(A szerző író)

Ön meg tudna élni napi ezer forintból? A dolgozók ötöde ennyit sem keres a világban

Ön meg tudna élni napi ezer forintból? A dolgozók ötöde ennyit sem keres a világban

Kínaiaknak adta el az MNB-alapítvány Budapest egyik legdrágább telkét

Kínaiaknak adta el az MNB-alapítvány Budapest egyik legdrágább telkét

"Le lettem kapva a tíz körmömről" - Karácsony megszólalt a köztévés szereplés után

"Le lettem kapva a tíz körmömről" - Karácsony megszólalt a köztévés szereplés után

80 évvel ezelőtti könyv ad választ a Fidesz "vallásos" fordulatára

80 évvel ezelőtti könyv ad választ a Fidesz "vallásos" fordulatára

Török Gábor: Hatalmas öngól volt a köztévés Karácsony-interjú

Török Gábor: Hatalmas öngól volt a köztévés Karácsony-interjú

Pörgős meccset vívtunk a svédekkel, de a vége csak elúszott

Pörgős meccset vívtunk a svédekkel, de a vége csak elúszott