Jól dolgoztak tehát a magyarországi autógyártókat és beszállítóikat védő lobbisták, hiszen érveik – no meg a szaktárca által fenyegetésként belengetett törvénytervezet – előtt meghajoltak az autókereskedők. Olyan szakmai etikai kódexben egyeztek meg a gyártókkal, amely szerint az általuk forgalmazott termékek 80 százaléka magyar. Elégedett polgárunk oszt-szoroz, majd jó eséllyel mégsem a GDP-termelésből példás részt vállaló magyarországi autógyárak modelljei mellett dönt, hanem inkább a húszszázaléknyi többi közül választja ki az ő autóját.

Mindez persze vad képzelgés, legalábbis autók esetében. Élelmiszerekből viszont júliustól – az agrártárca vezetője szerint – a nálunk megtermelhető alapanyagokból készült termékek négyötöde magyar lesz az üzletek polcain. Erről, továbbá például a fizetési határidőkről etikai kódexben kell megegyezniük az agrártermelőknek, az élelmiszer-feldolgozóknak és a kereskedőknek, különben törvénybe foglalják a szabályokat. Már amit lehet belőlük, hiszen az unió tiltja az áru származási hely szerinti megkülönböztetését. Bekerülhet viszont a törvénybe az úgynevezett másodlagos visszatérítések maximálása – amiről a kereskedők ódzkodnak megállapodni. A mai gyakorlat szerint a beszállítónak fizetnie kell, hogy a kereskedő felvegye a kínálatába, polcra tegye, hirdetési újságban szerepeltesse az ő termékét. Az is előfordult, hogy számlázási rendszerének korszerűsítését is a beszállítókra terhelte egy áruházlánc. Érthető tehát, ha az élelmiszergyártók és a nekik beszállító termelők együtt igyekeznének felső határt szabni az efféle sápoknak. Abban viszont már közöttük is érdekellentét feszül, hogy mi magyar termék, hiszen a feldolgozók maguk is nagy importőrök.

Az agrártárca kódexírási felbuzdulása gyakorlatilag egybeesett azzal, hogy Gyurcsány Ferenc patrióta gazdaságpolitikát hirdetett – ennek lenne emblémája az élelmiszer-kiskereskedelemben remélt 80:20-as arány. Röviddel ez után maga a miniszterelnök tette komolytalanná új gazdasági ideológiáját, amikor az EU régebbi tagállamait éppen amiatt ostorozta, hogy saját piacaikat védve nem nyújtanak elég segélyt a szorult helyzetű tagállamoknak.

Ötödikes kislányom meséli bevásárlás közben, hogy osztályfőnöke olyan vásárlói tesztről beszélt nekik, amelyben azonos lista alapján az egyik kosárba magyar, a másikba külföldi áru került. Az eredményt immár az ötödikesek is tudhatják: a hazai kosár drágább. A tanulságot a gyerekek szűrték le, miszerint jót teszünk a magyar termelőkkel, ha honi terméket veszünk, de ezt nem mindenki engedheti meg magának.

Azt viszont már a felnőttek között csak kevesen értik, miért is drágább a hazai. A kereskedők szerint azért, mert mások hatékonyabban termelnek. A termelők állítják, hogy amazok több támogatást kapnak, az élelmiszergyártók pedig szentül hiszik, hogy az áruházlánc magasabb árréssel dolgozik a magyar termékeknél. Mindegyik állításban lehet igazság, de a probléma gyökere vélhetően ott van, hogy a magyar agrár- és élelmiszer-gazdaság nem jól készült fel az uniós tagságra. Elkényelmesítették a „minőségi” jelzővel illetett termelési támogatások és garantált árak – éppen az unióban versenyágazatnak tekintett sertés- és baromfiszektorban, valamint a tejágazatban. Közben a Magyarországon megtelepedett, önmagukban is erős multinacionális felvásárlók beszerzési csoportokba szerveződtek, a termelők viszont nem egyesítették erejüket. A feldolgozók közötti piaci versenyt pedig még az utóbbi években is torzította az állam, amikor egyes, csődbe ment üzemeket támogatott hitellel segített termelői tulajdonba.

Az agrárminiszter által szabott határidő lejárt, valamiféle kódexszövegben előbb-utóbb megegyeznek a felek, még ha tudják is, hogy ez nem sokat ér majd. A 80 százalékos arányt ellenőrizni is bajos lesz, betartásának szankciója pedig az lehet, hogy egy bizottság nyilvánosságra hozza, ki nem tartotta magát a kódexhez. És akkor a hazafiságukat, a pénztárcájukra gondolva, alkalmanként sutba dobó magyar vásárlók az olcsóbb áruk reményében éppen a pellengérre állított üzleteket keresik majd fel nagyobb számban.

KELEMEN ZOLTÁN

(A szerző a HVG munkatársa)