"A nyolcvanas évek végén Haitiben szerveztek nekem egy találkozót az ottani CIA-ügynökökkel. A nagy asztal körül csupa magamfajta középkorú, fehér férfi ült. Úristen, gondoltam magamban, hogyan jutnak ezek bizalmas információkhoz ebben a 97 százalékban feketék lakta országban!" - mesélte egy washingtoni vitán a múlt héten Bob Graham, a szenátus titkosszolgálati bizottságának demokrata elnöke, hozzátéve, a helyzet azóta sem sokat változott. Amikor David Kay, az Irakban tömegpusztító fegyverek után kutató 1400 fős amerikai egység vezetője a posztról való január végi lemondása után bejelentette, hogy hathónapi keresgélés során sem vegyi-, sem biológiai-, sem nukleárisfegyver-készletek, sem ilyenek előállítására szolgáló üzemek nyomára nem bukkantak, rögvest gondoskodott arról is, hogy a vita erről milyen mederben folyjék. Azt kell tisztázni, hogy a titkosszolgálatok hogyan tévedhettek ekkorát - hangoztatta nyilatkozataiban a CIA igazgatója által kinevezett főkutató -, határozottan elhárítva a kormány felelősségét, mondván, a rendelkezésére álló adatok birtokában Bush helyesen cselekedett.

A lemondott főellenőr - akinek szavait egyébként a politikai paletta egyik oldalán sem vonják kétségbe, csak másképpen interpretálják - szenátusi meghallgatásán is tovább erősítette azt a vonalat, miszerint alapvető problémák vannak a hírszerzéssel. Noha Kay azt is hozzátette, "nem boszorkányüldözésre van szükség, hanem a magyarázatokat kell megtalálni", már-már azt lehetett gondolni, megvan a bűnbak, amikor pénteken éppen e "poszt" várományosa, George Tenet, a CIA igazgatója kiállt a Georgetown Egyetemen, zömmel politológus egyetemi hallgatókból álló közönség elé.

A főkém minimális önkritikát gyakorolt lendületes beszédében - elismerte például, hogy az iraki vezetésbe, de még annak külső köreibe sem sikerült beépülniük -, viszont azzal, ahogy a cégét védte, óhatatlanul továbbhárította a felelősséget az elnökre. "Soha nem beszéltünk küszöbönálló fenyegetésről" - mondta például, noha a kormány tagjai éppen ezzel indokolták 2002 utolsó hónapjaitól kezdve a beavatkozás sürgősségét. Tenet szerint a CIA 2002. októberi jelentése, amely végül is a háború megindításának alapjául szolgált, csak egyfajta "becslés"-ként összegezte az addig összegyűlt adatokból levonható következtetéseket. Különben is, fűzte hozzá, nem igaz, hogy a titkosszolgálatok semmi eredményre nem jutottak, hiszen az al-Káida vezetőinek kétharmadát már kivonták a forgalomból, és Líbia önkéntes leszerelése is a brit és az amerikai hírszerzés közös sikere.

Szavaiból és a miniszterek megnyilvánulásaiból úgy tűnt, a kabinet nem hagyja leszalámizni magát. Egy mindenkiért, mindenki egyért alapon amellett, hogy mindenki a lehető legjobban végezte a munkáját - gyűjtötte, dolgozta fel az információkat -, és ezek alapján mindenki, legfőképpen az elnök a lehető legjobban döntött. Két nappal később Bush nemcsak határozottan védelmébe vette a CIA-igazgatót, de lényegében ugyanazokból a panelekből építkezve - például a diktatúrákból szerezhető információk strukturális megbízhatatlanságára hivatkozva - védte a mundér becsületét. Tenet egyébként a leghatározottabban éppen azt a feltételezést kérte ki magának, miszerint stábja hagyta volna befolyásolni magát a védelmi minisztérium szélsőséges ideológusai által. Ő, mint elmondta, hetente hatszor személyesen tájékoztatja az elnököt arról, milyen veszélyek leselkednek kívülről Amerikára, dőreség azt feltételezni, hogy ilyenkor valamilyen harmadik személy elvárásainak akarna megfelelni.

A kormány a jelek szerint abban bízik, hogy a téma egy idő után kifullad. Bush pénteken ugyan végül is beadta a derekát, és Kay javaslatának megfelelően független bizottság létrehozását kezdeményezte a hírszerzés működésének kivizsgálására, de a kutakodásra kilenc hónappal több időt adott, mint amennyit a hasonló brit bizottság kapott, így az amerikai jelentés csak jóval a választások után, 2005 novemberében születik majd meg. A píárstratégiát egyébként jelzi, hogy most vasárnapi rádióbeszédében Bush egyetlen szóval sem beszélt már Irakról.

Az elnök gyorsan romló renoméját azonban ezzel aligha lehet helyreállítani. A közvélemény nem egészen ért egyet a politikusokat megvédő és a titkosszolgálatokat hibáztató Kay-jel sem: az elnök ugyanis - a CNN, az USA Today és a Gallup legutóbbi közös felmérése szerint - többet veszített hiteléből az utóbbi időben, mint a kémek. Tavaly áprilisban még az amerikaiak háromnegyede, most, február elején már kevesebb mint a fele gondolta úgy, hogy az USA-nak jó oka volt letámadni Irakot, és hogy Bush jól intézi a háború ügyét. A titkosszolgálatokról viszont a megkérdezettek háromnegyede még most is azt tartja, hogy jól vagy többé-kevésbé jól fel tudják tárni az országra leselkedő külső veszélyeket. A mindebből logikusan következő szentenciát, hogy akkor tehát Bush vezette szándékosan félre az országot, azért az amerikaiak kevesebb mint fele mondja ki, de arányuk folyamatosan nőtt a tavaly májusi 31-ről a mostani 43 százalékra. Az elnököt ma már csak az amerikaiak 44 százaléka tartja "olyan vezetőnek, akiben megbízhat", 55 százalékuknak vannak "kétségei és fenntartásai".

Mindez azért érdekes, mert noha a választók döntésében az iraki háború megítélésének elemzők szerint kisebb szerepe van, mint mondjuk a gazdaságénak, a jelölt hitele nagyon sokat nyom a latban. A Gallup szerint a demokrata elnökjelöltségre a legnagyobb eséllyel pályázó, az eddig tucatnyi előválasztást tartott államból immár tízben győztes John Kerry szenátor most 53:46-ra verné Busht, a Time magazin és a CNN felmérése ugyanakkor, ha a hibahatáron belüli különbséggel is, de 50:48 arányban még az elnököt hozta ki potenciális győztesnek. Bush saját dugájába dőlt - véli Jeremy Rosner politikai elemző, Clinton korábbi beszédírója, Medgyessy Péter nemrég felfogadott amerikai tanácsadója (HVG, 2004. február 7.) -, mert 2001. szeptember 11-e után tudatosan arra építette népszerűségét, hogy ő a nemzet védelmezője a bajban. "Ám ha az emberek azt látják, hogy az elnök nem képes megítélni a veszély mértékét, irányát, akkor elvész ez a nimbusz. Legfrissebb, még nem publikált felmérésünk szerint az amerikaiak egyik legfőbb aggálya a külpolitikával kapcsolatban éppen az, hogy úgy érzik, nem mondanak nekik igazat" - mondta Rosner.

Ám ahogy Bush akár néhány héttel ezelőttig tartó megingathatatlannak tűnő rekordnépszerűségéből nem volt érdemes messzemenő következtetéseket levonni, úgy a közhangulat mostani átfordulása is csalóka lehet. A demokraták már több mint százmillió dollárt költöttek az idei elnökválasztási kampányra, és a jelöltségre pályázók a szokásuktól eltérően - eleget téve a szavazótábor legfőbb óhajának, miszerint Bush megbuktatása a legfőbb cél, minden mást ennek kell alárendelni - nem egymás, hanem a hivatalban lévő elnök szidalmazására használták föl a nyilvánosságot.

Ha majd beindul a republikánus gépezet, a most már nagy valószínűséggel demokrata elnökjelöltté váló John Kerrynek se lesz könnyű dolga - a háború és béke kérdésében sem. Az eddiginél meggyőzőbb válaszokat kell majd adnia arra a kérdésre, hogy közel két évtizedes szenátori-külpolitikusi múlttal a háta mögött miért nem kételkedett a bizonytalan hírszerzési adatokra épített elnöki érvekben, és miért szavazta meg sebtében az iraki háborút. Ha pedig már megszavazta, miért ellenezte később a katonák ellátását szolgáló pótköltségvetést? S persze arra is, ha ennyire elhitte tavaly, hogy Amerikát közvetlen veszély fenyegeti Irak részéről, vajon miért nem hitt a szemének 1991-ben, amikor Kuvait iraki lerohanása dacára az első Öböl-háború megindítása ellen voksolt.

RÉTI PÁL / WASHINGTON