Az unióban általános nézet, hogy a hatalmi aspirációktól mentes kisebb tagállamok hatékonyabban töltik be a rotációs elnöki funkciókat, mint a nemzeti szempontjaikat gyakran összeurópai érdekké felpumpáló nagyok. A nagyotmondástól láthatóan irtózó ír Bertie Ahernt kivált alkalmasnak tartják arra, hogy antagonisztikusnak látszó érdekellentétek kezelésében edződött évtizedes politikai tapasztalatait az unió hasznára kamatoztassa. Az EU állam- és kormányfőinek múlt heti rövid, ám produktív értekezlete ezt látszott igazolni.

A csúcstalálkozó tovább tudott lépni az olyan fontos, de mégiscsak szimbolikus gesztusoknál, mint hogy a madridi szörnyűség napját, március 11-ét a terrorizmus áldozatainak emléknapjává avatta, és nyilatkozatot fogalmazott meg, amelyben a 25 jelenlegi és jövőbeni tagállam teljes szolidaritásáról biztosítja egymást bármiféle terrortámadás esetén. A katasztrófák megelőzéséhez konkrétabb eszközül ígérkezik, hogy a kormányfők Javier Solanát, a Tanács főtitkárát a tagállamok terrorizmusellenes operatív szervei - titkosszolgálatok, rendőri és nyomozó hatóságok - közti szorosabb együttműködés megszervezésével bízták meg, Gijs de Vries volt holland belügyi államtitkár személyében pedig antiterrorista koordinátort neveztek ki. Az ő feladata lesz, hogy a kiterjedt közösségi törvénykezésbe beillessze a terrorizmus elleni küzdelem speciális követelményeit, és megsuhogtassa az "ostort" azon tagállamok fölött, amelyek nem hajtják időben és pontosan végre a közös elhatározásokat.

Az utóbbi azért is elkel, mert az Európai Bizottságnak (EB) a bel- és igazságügyi fronton nincs szankcionálási lehetősége. A brüsszeli testület legfeljebb a "megnevezés és megszégyenítés" eszközével élhet, de eddig ezzel is óvatosan bánt. Pedig a madridi események kapcsán éles megvilágításba került, hogy a régi és új tagországok egy része adós az elvileg már hatályos terrorizmusellenes közösségi döntések hazai alkalmazásával (HVG, 2004. március 27.). Az ír EU-elnökség egyik jelentős tette, hogy nem engedett Gerhard Schröder német kancellárnak, aki országa bonyolult föderatív berendezkedésére hivatkozva újabb haladékokért lobbizott. A múlt heti csúcstalálkozón elfogadott közös dokumentum igen pontos ütemtervet rögzített, előírva a tagállamoknak, hogy mely már létező közösségi jogszabályokat kell legkésőbb idén júniusig áthajtaniuk saját törvényhozásukon, és precíz határidőket szabott meg a további direktívákban való megegyezésre is.

A jól előkészített megállapodást tekintve érthetetlen volt, hogy múlt csütörtök este Medgyessy Péter magyar miniszterelnök meglehetősen tájékozatlannak mutatkozott a fél órával korábban általa is elfogadott közös dokumentum tartalmát illetően. "Most majd meg kell néznünk a teendőinket" - fejtegette Medgyessy, holott a szűk határidők fényében a magyar kormánynak és Országgyűlésnek már eddig is látványosabb aktivitást kellett volna felmutatnia olyan, az unió belbiztonságát érzékenyen érintő ügyekben, amelyek például a schengeni határok feloldása szempontjából sem közömbösek.

A csúcs előestéjén - és ez jó példa arra, hogy egyes európai kormányok gondolkodásmódját mennyire más pályára állította március 11. - Londonban kinyilvánították: Nagy-Britannia lemond egyik "szent tehenéről", és beleegyezik, hogy az új EU-alkotmány megszüntesse a tagállami vétójogot a bel- és igazságügyi integráció bizonyos területein. Ez a fejlemény nem jelentéktelen szerepet játszott az ír elnökség másik múlt heti sikerében, nevezetesen, hogy az EU vezetői deklarálták, ismét felveszik az alkotmányvita fonalát, és legkésőbb a június 17-18-ai, következő csúcstalálkozón el is kötik. Mint emlékezetes, a két évvel ezelőtt elindított alkotmányozást lényegében az európai országoknak az iraki háború okozta tavalyi diszharmóniája ásta alá, aminek következményeként omlott össze a tárgyalásokat lezárni tervezett múlt decemberi kormányközi konferencia. A külpolitikai megosztottság enyhülése és a belbiztonsági fenyegetettség megerősödése viszont most soraik látványos zárására szorítja az európai politikai eliteket.

Valójában persze a következő hetek mutatják meg, hogy az új spanyol kormányfő mennyire gondolja komolyan a hatalomra kerülését követő első felindult órákban tett kijelentéseit, miszerint szakít elődjeinek merev, Spanyolország aránytalanul előnyös szavazati súlyához ragaszkodó álláspontjával. A decemberben még Madriddal szoros tárgyalási koalíciót alkotó Varsó külügyminisztere, Wlodzimierz Cimoszewicz múlt pénteken Brüsszelben ugyancsak "rugalmasságot" helyezett kilátásba, de a csúcs másnapján szétesett lengyel kormánypárt helyébe lépő vezetés magatartását és tárgyalóképességét is számottevő bizonytalanság övezi.

"Nem lesz könnyű" - ismerte el múlt pénteken a megegyezés kockázatát Ahern. A szavazati rendszerről szóló heves decemberi nézeteltérés gerjesztette füstben ugyanis homályban maradt, hogy számos vitapont van még függőben: a vétójogok szűkítése, az EB létszáma, az Európai Parlament (EP) hatáskörének kiterjesztése. Az idő viszont rendkívül szorít: az alkotmányozást azért is le kellene zárni az ír elnökség alatt, mert a következő, holland terminus idején az uniós politikusoknak már "gőzerővel" a 2007-től induló új közösségi költségvetés vitájára kell koncentrálniuk.

Az alkotmányegyezség időzítése sokak szemében immár jószerével fontosabbnak tűnik, mint annak tartalma. Egyes kormányok - például a német, a belga vagy a magyar -, amelyek belpolitikai előnyt remélnek csiholni az alkotmányozásból, már a június 13-ai EP-választások előtt meg szeretnék lobogtatni választóik előtt a kész uniós alaptörvényt. Elmar Brok, az Európai Néppárt egyik fő alkotmányozója szerint a május 9-ei Európa-nap volna a legalkalmasabb pillanat a történelmi aktusra. A különféle okokból népszerűségét vesztő Chirac francia elnök és Tony Blair viszont attól retteg, hogy az alkotmánnyal is megterhelt EP-választások még inkább szaporítanák a protestszavazatokat, és ezért a júniusi csúcsra halasztaná a záróalkut. A május 1-jei bővítéssel, az EP-választásokkal és az alkotmányegyezséggel az EU történelmének talán legeseménydúsabb három hónapja elé néz.

KOCSIS GYÖRGYI / BRÜSSZEL