Az iraki háborús fiaskó sem képes megállítani a jelek szerint a munkáspárti Tony Blair brit kormányfőt abban, hogy példátlan módon harmadszorra is győzelemre vezesse pártját a csütörtöki parlamenti választáson. Üröm az örömben, hogy a korábbinál lényegesen kisebb alsóházi többséggel számolhat.

Nem politikai riválisaival, sokkal inkább saját magával kell megküzdenie Tony Blair brit kormányfőnek a csütörtöki parlamenti választáson. A szinte napi rendszerességgel megjelenő közvélemény-kutatások szerint az emberek szemében a nyolc éve hatalmon lévő munkáspárti politikus messze a legalkalmasabb a szigetország vezetésére. Két riválisa - Michael Howard konzervatív és Charles Kennedy liberális demokrata pártvezér - közül egyik sem rendelkezik hozzá hasonlatos karizmával, kvalitásokkal, ami a kormányzáshoz elengedhetetlen. Italban is a "Blair" ízlik az embereknek a leginkább: egy kelet-angliai kisváros pubjának tulajdonosa a három pártvezérről elkeresztelt sörök közül a kormányfő nevét viselőből adta el messze a legtöbbet. A kampány utolsó napjaiban a munkáspárti politikusnak mégis arra kell összpontosítania, hogy legyőzze a választókban a vele kapcsolatban nyolc év alatt felgyülemlett rossz érzéseket, amiért esetleg a végső pillanatban - rácáfolva a közvélemény-kutatások lapzártánkkor egyértelműnek tűnő eredményeire - mégis azt találnák mondani, na most már elég.

Az iraki szerepvállalása miatt az utóbbi két évben szavahihetőségében és - részben ennek tulajdoníthatóan - népszerűségében megrendült munkáspárti kormányfőnek elsősorban arról kell meggyőznie a választókat, hogy nem csak az a harcos politikus, aki képes már-már a törvényesség határait súrolva, a tömegpusztító fegyverek létezésének tényét egyértelműen nem bizonyító jelentések alapján háborúba vinni országát. És nem hazug, mint ahogy azt legfőbb riválisa, a konzervatív pártvezér Howard óriásplakátokra felvésve állította róla, mondván, "ha a háborút illetően egyszer kész volt hazudni, a választás megnyerése érdekében is kész erre". Az iraki kérdésben továbbra is tántoríthatatlannak tűnő Blair szinte megszállottként bizonyítja igazát Szaddám Huszein rendszerének megdöntésében, ám újabb és újabb adalékok napvilágra kerülése arra enged következtetni, hogy nem a kellő körültekintéssel, megalapozottsággal járt el.

A kedélyeket a múlt héten Lord Goldsmith legfőbb ügyész, a kormány jogi főtanácsadójának a feljegyzése kavarta fel, aki 2003. március 7-én kelt, bonyolult jogi zsargonban megírt szakvéleményében többek között arra figyelmeztetett, hogy egy nemzetközi bíróság Irak lerohanását ENSZ-határozat nélkül törvénytelennek ítélheti, majd tíz nappal később ennek épp az ellenkezőjéről, az erőszak alkalmazásának törvényességéről biztosította az alsóházat. A botrány el sem csitult, amikor a londoni The Sunday Times előállt azzal, hogy egy 2002. júliusi kormányülésről készült feljegyzés szerint Blair már nyolc hónappal az iraki invázió megkezdése előtt megígérte Washingtonnak az akció támogatását. Ráadásként hétfőn tragikus hír érkezett Irakból, újabb brit katona veszítette életét egy összecsapás során, és ezzel a 8 ezer fős katonai kontingensből a halálos áldozatok száma 85 főre emelkedett.

A személyeskedésektől sem mentes, ám unalmas, erőtlen kampány utolsó hetét az iraki háború belpolitikai vonatkozásai uralták. A választókat azonban ez a téma érdekli a legkevésbé - állította a HVG kérdése Julia Clark, a MORI közvélemény-kutató intézet elemzője -, majd hozzátette, pártválasztásukban sokkal inkább befolyásolja őket az oktatás, az egészségügy, a gazdaság, valamint a bűnözés kezelésének a kérdése. Irak is csak a sajtóban téma, a parlamenttel szemben közel két éve felállított, háborúellenes tiltakozó transzparensekkel senki sem törődik, a múlt héten egy mogorva, csak oroszul beszélő férfi üldögélt előttük. Persze azért akadnak megszállottak, időként feltűnik egy bohócnak öltözött aktivista, aki hiába próbálja Blair-ellenes szórólapjaival agitálni az arra járókat, azok még csak le sem lassítják lépteiket.

A választási kampányról jószerével csak a sajtó útján lehet értesülni, a fővárosban nyoma sincs: elvétve látni plakátokat, a külvárosban vagy építkezések álcázásaként. A pártok nem próbálják rendezvényekkel felkelteni az emberek figyelmét, szórólapokat sem osztogatnak, a parlamenttől egy ugrásnyira, egymástól alig egy háztömbre lévő munkáspárti és tory kampányközpont sincs feldíszítve, nem könynyű rájuk találni a szürke forgatagban. Vidéken annyiban más a helyzet, hogy a politikusok saját választókörzeteikben rendre megjelennek, ám a helyszíni tudósításokból kitűnik, legfeljebb néhány embert tudnak összecsődíteni, akik unottan hallgatják az ezúttal is véget nem érő ígéreteket.

A kampány híven tükrözi a választók hangulatát. A választási részvétel az előrejelzések szerint soha nem látott mélységbe zuhan, várhatóan a szavazásra jogosultak 56 százaléka megy el szavazni, ami 3 százalékkal lenne kevesebb, mint legutóbb. Különösen a munkáspárti szavazók kiábrándultak: a felmérések azt mutatják, hogy 64 százalékuk voksolna biztosan, míg a toryk esetében 80 százalék nem hagyná cserben pártját. A két nagy párt küzdelméből a jelek szerint a liberális demokraták profitálhatnak a legtöbbet, akik történetük legjobb eredményére számítanak, amit persze éppen a munkáspártiak kiábrándultságának és a magukhoz térni képtelen konzervatívok gyengeségének köszönhetnek.

Pedig a Munkáspárt teljesítményét a választók szinte minden területen jobbnak ítélik - hivatkozik a MORI elemzője felméréseikre -, mint a konzervatívok ígéreteit. Egyedül a bevándorlás terén tekintik meggyőzőbbnek a torykat, ám a bevándorló szülőktől származó Howard pártelnök szigorítást sürgető javaslatai inkább ellenérzéseket váltottak ki, mintsem növelték az ellenzéki pártvezér népszerűségét. Az is igen rosszat tett a toryknak - bár az előzőhöz képest jóval összeszedettebb kampányt folytattak -, hogy Howard személyében kezdte támadni Blairt, ám a visszájára fordult stratégia az amúgy sem igazán népszerű tory vezér ázsióját tovább rontotta. Howardnak egyébként nem sok szava lehet Irak miatt, hiszen pártja szintén megszavazta annak idején a brit szerepvállalást. Irak kérdésében kizárólag a liberális demokrata Charles Kennedy számít hitelesnek, akinek pártja egy emberként utasította el a felhatalmazást.

Kétségtelenül meggyőzőek a munkáspárti kormánynak a gazdaság terén felmutatott eredményei, amit persze a választók nem Blairnek, hanem hűséges csatlósának és egyben az utódának kikiáltott Gordon Brown pénzügyminiszternek tulajdonítanak. A két Blair-kormány - jól bánva a konzervatív elődje által hátrahagyott örökséggel - európai összehasonlításban átlagon felüli gazdasági növekedést produkált, miközben alacsony szinten maradt az infláció, a munkanélküliség és a jegybanki alapkamat. Blair második kormánya - 2001-es választási ígéretéhez híven - a korábbi évekénél jóval többet fordított az oktatásra és az egészségügyre, bár a reformok elmaradtak, és részben ennek tulajdonítható, hogy a költségvetési hiány kissé elszaladt, a hazai össztermék (GDP) 1,6 százalékáról mára a maastrichti kritériumokat súroló szintre, 2,9 százalékára szökött fel, az államadósság azonban még mindig csak a GDP 35 százalékára rúg. Adó- és szociális politikája az alacsonyabb jövedelműeknek kedvezett, aminek nyomán az ő jövedelmük dinamikusabban emelkedett, mint a legjobban keresőké, és a szegénységi küszöb alatt élő háztartások aránya is csökkent, mégpedig négy százalékkal, 20,5 százalékra.

Bárhogy legyen is, elsősorban iraki politikájáért igen nagy árat kell fizetnie a hitében az állandó támadások kereszttüzében is megingathatatlannak, kiváló szónoknak, igazi államférfinak bizonyuló Blairnek. Pedig vélhetően sikerül magát beírnia a történelemkönyvekbe azzal, hogy példátlan módon harmadszorra is győzelemre vezeti pártját, ami eddig csak az általa igen nagyra tartott Margaret Thatchernek sikerült a konzervatív oldalon. Győzelme olyannyira biztosnak tűnik, hogy a fogadóirodák erre 100 fontos tét esetén - a kockáztatott összegen felül - csak egy fontot fizetnek. A kormányfő azonban a 359 fős alsóházban meglévő jelenlegi 161 fős többségének legalább a feléről lemondhat, a közvélemény-kutatások néhány nappal a választás előtt 70-80 fős többséget emlegettek. Ez pedig mozgásterét alaposan leszűkítheti, hiszen mint azt az utóbbi két év is megmutatta, pártjában a legkülönbözőbb kérdésekben legalább 30-40 állandó lázadóval kell számolnia.

TÁLAS ANDREA / LONDON

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Németországban is dúl már a török-kurd háború

Németországban is dúl már a török-kurd háború

Nem gondoltuk volna, hogy Orbán Viktor egyszer még migránsokkal dicsekszik

Nem gondoltuk volna, hogy Orbán Viktor egyszer még migránsokkal dicsekszik

Turbulencia, villámok: 25 perc helyett kétórás rémálom lett a brit hercegi repülőút

Turbulencia, villámok: 25 perc helyett kétórás rémálom lett a brit hercegi repülőút

Zseniális karikatúrán a Brexit állása

Zseniális karikatúrán a Brexit állása

Madár csapódott a repülőgépnek, amelyről az atomháborút is lehet indítani

Madár csapódott a repülőgépnek, amelyről az atomháborút is lehet indítani

Négyes karambol miatt lezárták a teljes 33-as főútat

Négyes karambol miatt lezárták a teljes 33-as főútat