Egyik pillanatról a másikra ráfagyott az április 9-ei választásokra készülő Silvio Berlusconi olasz kormányfő arcára a kampánymosoly múlt pénteken, amikor hírét vette, hogy állítólag egyik minisztere otromba provokációja miatt robbantak ki véres összecsapások az északkelet-líbiai Bengáziban. Történt ugyanis, hogy az idegenellenes Északi Liga (LN) második embere, Roberto Calderoli, az ország föderális átalakításáért felelős miniszter zakója alatt a botrányt kiváltott Mohamed-karikatúrákkal ékesített pólóban adott interjút a közszolgálati televízióban. Másnap elszabadult a pokol a bengázi olasz konzulátus - az egyetlen nyugati külképviselet - előtt. Helyszíni beszámolók szerint több ezer felháborodott fiatal rohamozta meg az épületet, törtek-zúztak, autókat gyújtottak fel, olasz zászlókat égettek. A tömeg megfékezésére kivezényelt rendőrök a tüntetők közé lőttek, 15-öt megöltek és legalább ötvenet megsebesítettek közülük. Ez aztán tovább mérgesítette a helyzetet, a tüntetések folytatódtak, annak ellenére, hogy Calderoli a kormányfő nyomására kénytelen-kelletlen lemondott, és a líbiai belbiztonsági miniszternek is távoznia kellett a helyi rendőrség vezetőivel együtt.

A váratlan botrány a lehető legrosszabbkor jött Berlusconinak. Az önmaga népszerűsítésében utolérhetetlenül találékony és gátlástalan "Lovag" már jóval a választási kampány előtt - amikor törvény szabályozza a pártok és politikusok médiaszereplését - csatába indult a győzelemért. Reggel, délben, este megjelent saját három kereskedelmi televíziójában és az állami adókon is, betelefonált minden lehető rádióadásba, és persze mindig ott volt pártja, a Forza Italia rendezvényein. Valamennyi fellépésén fáradhatatlanul és hosszan sorolta kormányzása eredményeit, bizonygatta önmaga pótolhatatlanságát az ország jólétéért, és mindig előállt valami meghökkentő vagy vicces fordulattal is. Hol az olaszok Napóleonjának nevezte magát, hol azzal állt elő, hogy míg Churchill a fasisztáktól, ő a kommunistáktól szabadítja meg a világot. Áldozatkészségét egyszer azzal akarta bizonyítani, hogy a választásokig szexuális önmegtartóztatást fogadott nyilvánosan - ezt aztán visszavonta -, a múlt héten pedig már kijelentette, ő a politika Jézus Krisztusa, a türelmes áldozat, aki mindent elvisel, mindenkiért feláldozza magát. Úgy tűnik, a közönség értékelte a produkciót, a népszerűségéből közel ötéves kormányzása alatt sokat vesztett "Lovag" kezdte feltornászni magát és koalícióját a közvélemény-kutatásokban.

Ebbe az egyszemélyes show-műsorba rondított most bele a Calderoli-ügy. Nemcsak azért, mert elvonja a nagy munkával megszerzett figyelmet az újrázásért hajtó kormányfőről, hanem mert ismét kenyértörésre kerülhet sor az Umberto Bossi vezette LN-nel, amely hét hónap kormányzás után 1994-ben egyszer már megbuktatta Berlusconit. Most megint a Szabadságjogok Háza (CdL) nevű jobboldali tömörülésből való kiválással fenyegetőznek Bossiék, amiért a koalíció nem állt ki miniszterükért, aki váltig állítja, hecckampány áldozata, a trikója csak ürügy volt a bengázi olaszellenes tüntetés kirobbantásához.

Nem okozott ekkora botrányt, de az újságok címlapjára került a CdL-t rossz hírbe keverő néhány szélsőjobboldali politikus közelmúltbeli kínos szereplése is. A tömörülést támogató Alessandra Mussolini nemrégiben alapított szélsőjobboldali pártjának több képviselőjelöltje is a kommunistákat, a bevándorlókat, a homoszexuálisokat pocskondiázó szalonképtelen kijelentésekkel állt elő, amitől kénytelen volt Berlusconi elhatárolódni és megígértetni a Duce unokájával, hogy a nyíltan fasiszta, rasszista eszméket hirdetőket távol tartja a Szabadságjogok Házától.

A baloldalt sem kímélték saját szélsőségesei: a Rifondazione Comunista (PRC) két képviselőjelöltje is vállalhatatlan kijelentésekkel borzolta a kedélyeket nyilvános fórumokon. A trockista Marco Ferrando azt hangoztatta egy pártgyűlésen, hogy bizony az irakiaknak joguk van rálőni a megszállókra, így az olasz katonákra, ami országos felháborodást keltett, lévén hogy Násziríjában 2003-ban 19 olasz katona esett áldozatául egy iraki öngyilkos merénylőnek. A globalizációellenes csoportok egyik vezetője pedig ezt azzal toldotta meg, hogy ő megérti az öngyilkos terrorista merénylőket. Fausto Bertinotti, a PRC főtitkára azonnal visszavonta Ferrando jelöltségét, ám az antiglobalistákkal még meggyűlhet az Unione nevű hétpárti baloldali tömörülés baja. Annál is inkább, mivel az se kiköpni, se lenyelni nem tudja követeléseiket, például a Torino-Lyon szupervasút megépítésének ellenzését, amiért olykor véres incidensekbe torkolló tüntetéseket szerveznek a szintén a baloldalt támogató zöldekkel karöltve.

Ezért is vágta nagy fába a fejszéjét Romano Prodi, amikor vállalta, hogy összefogja a trockistáktól a kereszténydemokraták egyik utódpártjáig terjedő, meglehetősen heterogén formációt alkotó Unionét, és szakemberekkel kidolgozza annak programját. A mű a kampánykezdetre megszületett, és bár szakértők szerint komoly, alapos munka, nem igazán választóbarát. A közel 300 oldalas, elsősorban gazdasági elemzésekre épülő dolgozatot valószínűleg kevesen fogják áttanulmányozni, az emberek csak annyit tudnak majd meg belőle, amit a sajtó kicsemegéz. Például hogy Prodiék adóreformjukban elsősorban a munkaadók terheit kívánják mérsékelni (már kormányzásuk első évében 5 százalékkal), emellett hadat üzennek a nemzeti sportként űzött adómegkerülésnek, a jelenleginél jobban lefölözik a tőkejövedelmeket, de a kisemberek megtakarításaihoz nem nyúlnak, emelik az alacsony nyugdíjakat, az eddiginél jóval többet szánnak kutatás-fejlesztésre. És bár Prodi egyik fő ígérete, hogy ha kormányra kerül, egy független hatóságra bízza az állami kiadások ellenőrzését és átláthatóvá tételét, a közalkalmazotti létszám csökkentésére például már nem mer kitérni. Mint ahogy a baloldali szavazók többsége által követelt iraki kivonulásra is csak óvatos, feltételekhez kötött elkötelezettséget vállal programjában.

Ennél sokkal egyszerűbb és jobban eladható megoldást választott Berlusconi. A múlt héten, akárcsak 2001-ben, ismét szerződést ajánlott az olaszoknak megválasztása esetére. Ezúttal egy nyolcpontos, tőmondatokban megfogalmazott álomcsomagban ígért nyugdíjemelést az időseknek, 1,5 millió új munkahelyet a dolgozóknak, adócsökkentést mindenkinek, ingyentankönyvet a gyerekeknek, a kórházi várólisták megszüntetését a betegeknek, állami vagy önkormányzati lakások eladását a bérlőknek. A kérdés már csak az, hisznek-e még egyszer az olaszok e csábos ígéreteknek, vagy inkább a Prodi-csapattól várják boldogulásukat, a gyászos mutatókat - alig 0,2 százalékos növekedést, 5 százalék körüli államháztartási hiányt - produkáló olasz gazdaság rendbetételét.

VÁSÁRHELYI JÚLIA