Háború Ukrajnában
Több mint három éve tart már az orosz-ukrán háború. A frontvonalak mára lényegében befagytak, a konfliktus mégis eszkalálódni látszik, ahogy a háborús felek igyekszenek minél több szövetségest és fegyvert szerezni, illetve több országot bevonni a konfliktusba. De vajon mi lesz döntő: a fegyverszállítmányok, a szankciók, vagy esetleg a béketárgyalások? Meddig tartanak ki az ukránok és meddig tűri az orosz társadalom a veszteségeket? Cikksorozatunkban ezekre a kérdésekre is igyekszünk válaszolni.
Az újságíró Harkivban találkozott Andrejjel, aki elmesélte, hogy az orosz offenzíva kezdete utáni első hónapban, március 20-ig úgy érezte, átvészelheti a saját falujában, a Harkivhoz közeli Cupivkában a háborút, és csak élelmiszer-beszerzés miatt ingázott az oroszok által már megszállt és az ukrán ellenőrzés alatti területek között.
„Volt, hogy vodkát, cigit kértek az orosz katonák, adtam is, nem volt velük gond" – mesélte. Ekkor még át lehetett menni a határvonalakon, csupán megnézték az átlépők iratait. Legfeljebb az orosz ellenőrzés alatt lévő Cupivka felé fehér szalagot kellett kötni a kocsira vagy az utasok karjára. (A fehér szalag az orosz katonákon van, az ukránok saját egyenruhájukon sárga vagy kék szalagot hordanak.)
„Én a kezemre sosem raktam fehéret szalagot, csak a kocsira. Amint kiléptem tőlük, már téptem is le a francba. Ennyi" – mondta.
A helyzet néhány nappal később változott, amikor a szintén orosz megszállás alatt lévő és a Cupivkához közeli Kozacsa Lopany települést rakétatámadás érte – ezúttal ukrán oldalról.
Andrej úgy tudja, az is egy egykori iskolába csapódott be, ahol civilek voltak, egy nő meghalt, egy kislány súlyosan megsérült. „Utána Cupivkából sem nagyon engedtek ki senkit, nagy sor torlódott fel. Ha akkor tudom, hogy mi lesz, inkább megfordulok és hazamegyek, várok, lesz, ami lesz. De senki nem mondta, hogy próbálkozni sem lehet. Nekem eszembe se jutott, hogy ez történhet" – mesélte.
A Telexnek részletesen elmondta a történetét. Amikor el akart menni az oroszok által ellenőrzött településről, akkor többszöri kísérletre sem sikerült neki, majd az egyik ellenőrzőpontnál megtámadták. Ezután egy pincébe vitték, más ukránok mellé, majd agyba-főbe verték őket.
„Bejöttek, mondja az egyik, hogy hat emberüket kinyírták az egyik állásuknál, mi meg itt üldögélünk. Azzal a lendülettel vesén vágott a gépfegyverével. A plafonig ugrottam a fájdalomtól. Aztán mentek sorba, volt egy hatvan feletti, azt is verték, mert a fia az ukrán seregben szolgált. Szerencsétlen öreg harkivi volt, a hétvégi házánál volt a támadáskor. Az utcán fogták el, kenyérért ment a boltba. Tehet róla, hogy a felnőtt fia katona?” – mesélte.
Az ütésektől Andrej bal válla megroncsolódott, az egyik csontja majdnem kibökte a bőrét, amikor a kulcscsontra ütöttek a gépfegyverrel. Rosszul is forrt össze, emelni sem tud.
A harmadik napon kapott először enni. A negyedik nap engedték el, kalandos úton hazavergődött, és két hétig lábadozott, de most sincs jól. „Én most is félek, eddig nem is beszéltem az egészről, segítséget sem akarok, el akarom felejteni. 85 kiló voltam, most jó, ha 70. Nem tudok aludni, az idegeim is kivannak.”
Más is járt így, Andrej falubelijét májusban vitték el, „kis híján belehalt”.
(Képünk illusztráció, a felvétel Harkivban készült.)
