Európában – beleértve Kelet-Európát, így hát a Duna-medencét is – a tizennyolcadik század óta az a szokás, hogy a filozófiával, szellem- és társadalomtudománnyal, művészetekkel hivatásszerűen foglalkozó értelmiségiek (fellengzősebben: írástudók) hivatalos közéleti pozíció nélkül is – a professzionista újságírók, médiaszakemberek és politikusok mellett, velük együtt és velük szemben – nyilvánosan gondolkodnak közügyekről: történelmi, szociális, politikai, kulturális, világnézeti kérdésekről. Ez még a cenzúrát alkalmazó, a sajtót államosító-központosító tekintélyuralmi rendszerekben se volt másképp. Sőt: mint közismert, a szabad sajtó hiányában ezeken a helyeken a „kultúra” területén összpontosult a nyilvánosság zöme, hiszen a szűk területre szorult szamizdat (Lengyelország kivételével) nem kínálhatott helyet mindennek. Bár a szerepek változtak, az értelmiségnek ez a funkciója a legtöbb országban még fönnáll – különösen akkor, ha politikai válság van, mint manapság is.

Amikor a magyarországi ellenzéki politikának pillanatnyilag az a csúcsteljesítménye, hogy az egyik vezető politikus (volt kétszeres miniszterelnök) azt mondja a legnagyobb „demokratikus” ellenzéki párt miniszterelnök-jelöltjének, hogy „sokkal gazdagabb vagyok nálad, beeeee!...” – az ellenzéki sajtót meg fojtogatják (meg fojtogatja a saját nívótlansága), akkor érezzük azoknak az értelmiségieknek a hiányát, akikre korábban számítani lehetett a bajban, de akik mára kiábrándultan, reményvesztetten elhallgattak.

Úgy látszik, Orbán Viktor miniszterelnök úrnak, a magyar állam teljhatalmú, egyszemélyi vezetőjének az igazságügyi minisztériuma a jogállam maradékainak fölszámolására készül. Ha a tervet megvalósítják – amit azért nehéz elhinni –, akkor olyan személyek és intézmények ellen is lehet titkos nyomozást, „földerítést” végezni, akikkel vagy amelyekkel szemben nem merült föl gyanú. Nem hiszem, hogy ezt beterjesztik, nem hiszem, hogy megszavazzák, nem hiszem, hogy az államelnök aláírja, nem hiszem, hogy az Alkotmánybíróság helyben hagyja. Együtt avval, hogy dr. Handó Tünde elnök bírói hivatala egyre inkább beleavatkozik a bírák kinevezésébe, előléptetésébe, leváltásába, ez már csakugyan a vég lenne – de nem lesz az, ha lesz, aki erőteljesen tiltakozik.

Bár a menekültekkel, bevándorlókkal, vendégmunkásokkal – és mint ilyenkor mindig, a nemzetiségekkel (vö. Macedónia, Ukrajna, Wales) – szembeni etnicista gyűlölet és jogtalan rossz bánásmód világszerte elterjedt, a zavart lelkiismeretből fakadó képmutatás és kétszínűség is elég általános. Magyarországon inkább az üdítően őszinte fajgyűlölet uralkodik (nem egyedül itt: példánk diadalmasan terjed mindenfelé, már vetélytársaink akadnak). A menekültek könyörtelen elutasítása már fizikai bántalmazást jelent, rendőrterrort a határon, a gyerekek ezentúl lőni tanulhatnak az iskolában – tudjuk, kire.

A valahogy, nehézkesen bejutott maroknyi menekültet törvényellenesen fogva tartják. Egy hete közölte ez a lap, hogy az egyik lágerban éhségsztrájkot indítottak az internáltak, más néven menedékkérők. Azóta szolidaritási akciókról meg az egész ügy kimeneteléről nem nagyon kapni híreket. A menekültek panaszaira más válasz nem nagyon érkezik, csak rasszista kommentek a „dögöljetek meg” szellemében. (Viszont az érvényes jogpolitikai álláspont rövid kifejtését lásd itt.)

Meg vagyok győződve róla, hogy Magyarországon igenis van – mondjuk így – humanista közvélemény, de ennek a hatásos tájékoztatására, megszerveződésére, öntudatosodására csak akkor kerülhet sor, ha lesznek elkötelezettebb, harciasabb, mondhatni: bátrabb médiák, pártok, mozgalmak és közéleti személyiségek.

És ha lesznek értelmiségiek, akik nem unják és nem röstellik, hogy ebben az egyelőre elég népszerűtlen dologban – eszükre és szívükre hallgatva – a közönség elé állnak, és emlékeztetnek mindannyiunkat elodázhatatlan erkölcsi felelősségünkre. Eddig azonban igen nagy íróink – nem akárkik: Kertész Imre és Konrád György – a muszlim menekültek befogadása ellen szóltak, s az utóbbi nagyjából azonosította magát az Orbán-kerítéssel (ennek a nemzetközi visszhangjáról az olvasó jó képet nyerhet innen), ami roppantul elszomorító. Más nagyjaink hangja nem ily érces.

A szerencsésen elmúlt huszadik században milliós populációkat űztek el, telepítettek át, irtottak ki, pusztítottak éhen (vagy hagytak éhen pusztulni). A gyarmatosítás, illetve a modern diktatúrák tömeggyilkosságai, az elsősorban a polgári lakosságot sujtó hadviselés pokoli emléke befolyásolta az ezredvég kezdetben „demokratikusnak” tetsző világpolitikáját, amelyből mára még apró foszlányok is alig maradtak. De alapvető kötelességünk nem változik. A szenvedőkön segíteni kell. Az igazságtalanság ellen tiltakozni kell. A védteleneket óvni kell. A hatalmat korlátozni kell.

És kifejezni tiszteletünket és csodálatunkat azok iránt, akik fáradhatatlanul dolgoznak az igazságosság érdekében – mint a Magyar Helsinki Bizottság, a MigSzol, az Amnesty International (Magyarország), az Orvosok Határok Nélkül és mások. És kifejezni csalódottságunkat azok iránt az állítólag „baloldali” szervezetek, mozgalmak, sajtótermékek iránt, amelyek közönyösek, gyávák – vagy egyenesen árulók.

Mivel ezek ősrégi témák, eredetiségre nem tarthatunk igényt. Lehet, hogy a következetesség, állhatatosság unalmas (vö. pl. ezzel vagy ezzel).  De – szemben minden evvel ellenkező, jól ismert híreszteléssel – a fölháborodás és tiltakozás klasszikus trópusai, metaforái, gesztusai nem avultak el; nem is fognak.

Ezeknek a közhelyeknek a szívós ismételgetése elkerülhetetlen mindaddig, ameddig ember okozta kín, jogtalanság, igazságtalanság, kegyetlenség, elvakultság van a világon.

Ki kell engedni a nemzetközi joggal ellenkező fogságukból a szabad mozgásukban törvénytelenül korlátozott menedékkérőket. Felelősségre kell vonni a jogellenes bántalmazásukért felelős „belügyi” vezetőket.

És sok mindenkinek meg kell végre szólalnia, aki eddig hallgatott.