Bár tárgyszerű híradások megjelentek arról az iszonyatról, ami a magyar-szerb határon folyik (itt, itt vagy itt), mindenekelőtt a külföldi sajtó és a nemzetközi jogvédő szervezetek adatai, beszámolói alapján, a magyarországi független médiák, ellenzéki pártok, társadalmi mozgalmak reakciója egyetlen szóban foglalható össze: nulla.

Visszhang nem hallatszik.

A kurrens politikai eszmecsere a nyilvánosságban – ehhez képest – irreleváns és jelentéktelen banalitásokról és trivialitásokról folyik. Miközben egyre nagyobb (és egyre üresebb) a gyűlölködés, az ellenzéki pártok egy része abban verseng, hogy melyikük nemzetibb és konzervatívabb: a gyáva alkalmazkodás az etnicista, idegengyűlölő, rasszista közhangulathoz általános; legjobb esetben ez sunyi hallgatást jelent.

Ha volna ebben az országban „demokratikus közélet”, akkor ez a szörnyűséges botrány szerepelne a cím- és kezdőlapokon. Igaz ugyan, hogy a menekültellenes, bevándorlóellenes, vendégmunkás-ellenes politika mindenütt sikeres, népszerű, győzedelmes (minden áldott nap hallunk valamelyik baloldali vagy liberális kormány vagy párt behódolásáról, újabb burkatilalmakról, diszkriminatív intézkedésekről, kitiltásokról, visszazsuppolásokról a legtöbb európai országban), de azért jelentős méretű a tiltakozás is, a bírálattól az ellenállásig. Tudomásul vesszük, hogy az idegengyűlölet erősebb és kiterjedtebb, mint az ellenkezője, de ez nem lehet arra ürügy, hogy föladjuk a küzdelmet. Az is igaz, hogy már a hagyományos nemzeti kisebbségekkel is újra bajok vannak (Walesben a kelta welsh, Karintiában a szlovén nyelvhasználattal szemben merültek föl „többségi” kifogások, Magyarországon a pillanatnyilag hivatalban lévő miniszterelnök locsog etnikai egyneműségről). A Földközi-tengerbe továbbra is belefulladnak a menekülők százai.

Kétségtelenül ez a világpolitika fő trendje, ám az mégis bizarr, hogy épp Magyarországon – amely ennek az ügynek a középpontjában áll mint kezdeményező és mint az idegengyűlölő álláspont legradikálisabb képviselője – ekkora a csönd.

Orvosi látleletek (a Szerbiában is működő „Médecins sans frontières” orvosaitól), tanúvallomások, bejelentések, panaszok, följelentések, igazolások – tehát hiteles, hivatalos dokumentumok – bizonyítják, hogy a magyar-szerb határon a magyar állam rendőri közegei ütik-verik a menekülteket. Némelyikükön rendőrkutyák harapásnyomát is észlelték. Az érintettek beszámolói, vallomásai észbontók. Nem elég, hogy a magyar kormány (szemben a nemzetközi joggal) minden segítséget megtagad a menekültektől, törvénytelenül őrizetben tartja őket, fölszámolja a menekülttáborokat, konténerekben kívánja elhelyezni azokat, akik mégis átszivárogtak valahogy… – nem is folytatom, a tények tulajdonképpen közismertek –, hanem ezeket a szerencsétlen embertársainkat még bántalmazzák is.

Nem újdonság, hogy emberek csak a maguk közvetlen közösségének, kasztjának, osztályának, fajtájának tagjait tekintik voltaképpen embernek. Az se újdonság, hogy ezt a fölfogást jogtalannak tartja mind a keresztyénség, mind a fölvilágosodás természetjogi hagyománya, mind – egészen más alapon – a marxizmus. Nem véletlen, hogy ma az olyan intézmények, mint az Egyesült Nemzetek Szervezete vagy az Európa Tanács (amelynek nincs köze az Európai Unióhoz) hatástalanok, a nemzetköziség semmiféle fajtáját, az emberi lények egyenlő méltóságának elvét (hogy a gazdasági, szociális, kulturális és politikai egyenlőségről ne is szóljunk), hatásosan nem érvényesíti vagy képviseli úgyszólván senki, csak…

…csak pár magas erkölcsi színvonalú jogvédő csoport és szolidaritási mozgalom, néhány internetes és nyomtatott újság, néhány folyóirat, rádió- és tévéműsor, néhány marginális párt, néhány elkötelezett szakszervezet és nőszervezet. Magyarországon sikeres mozgósítás folyt és folyik azért, hogy a kormány ne pazaroljon közpénzt kétes értékű dolgokra, ami nagyon helyes. De azért nem nagyon folyik mozgósítás, hogy az állam közpénzt fordítson szegények és betegek megsegítésére, szegény gyerekek taníttatására, a társadalmi patológiák gyógyítására. És ugyan ki venné rá az érzéketlen és szívtelen emberekből álló államvezetést arra, hogy ne sajnálja a közpénzt holmi idegenek ügyeinek barátságos, emberséges, türelmes kezelésére?

De még akkor is, ha belátjuk, ezen sajnos nem lehet gyorsan segíteni, annyira meg van mérgezve a köztudat és a közérzület – akkor is: eltűrjük, hogy a törvénysértő, jogtipró hatóság verje azokat, akik szükségükben Magyarország oltalmára szorulnak, akik Magyarország védelméért esedeznek?

A kormányférfiakhoz nem beszélek, ők úgy is simán letagadják majd az egészet, hiszen mindent letagadnak, amit bírálat illet. Én csak azoknak írok itt, akikben még megmaradt írmagja az irgalomnak, a részvétnek, a legcsekélyebb humanitásnak. Akikben ellenérzést ébreszt az idegengyűlölet, a fajgyűlölet, a nőgyűlölet, az iszlamofóbia, a homofóbia, az antiszemitizmus, az oroszellenesség, a románellenesség, a Nyugat-ellenesség, a Kelet lenézése, a fehér szupremácia gondolata, az osztálygőg. Akármilyen kevesen vannak most – és akármennyiüket tartja vissza a megszólalástól a reménytelenség és a „realitásérzék”, legtöbbjüket meg a hétköznapok megannyi nyűge – , ezt talán mégse helyes elviselniük. Ez alatt a cikk alatt majd jó sok gyalázkodó, csúfondáros kommentet olvasnak, szerintük az együttérzés nyilván elavult, az idegenek pedig mind alacsonyrendűek és veszedelmesek. Előre elismerem, hogy a korszellem inkább velük van jelenleg. Elismerem, hogy az ellenzéki pártok szavazatokat veszítenének abból a kevésből, amely netán rájuk eshetnék, ha szerényen azt suttognák, hogy az emberek szabadnak és egyenlőnek születnek, és ettől a szabadságtól és egyenlőségtől senkit nem szabad megfosztani, akárkiről van szó: akár a „mieinkről”, akár másokról. Orbán Viktor hírhedt kerítését többé-kevésbé a legtöbben támogatták, s időközben az őt kezdetben bíráló Nyugat ma már a magyarországi szélsőjobboldal nyomában kutyagol.

Én a kerítést és a magyarországi kormány „migránspolitikáját” – udvariasan szólva – ellenzem, de még a kormány támogatói is megfontolhatnák, hogy a segítségért folyamodót ütlegelni nem szép dolog.

Vagy igen?

Le kell szögeznünk: az állam funkciója az elnyomás, a kapitalizmus pedig mindig háborúhoz és népirtáshoz vezetett – az államkapitalizmus is –, a szívjóság pedig mindig erőtlen volt nagy méretekben, kis méretekben (odahaza) pedig meglehetősen ritka és kihagyásos. A polgári fölfogás – amelyet nem osztok, de olvasóimra való tekintettel most adottnak veszek – abban reménykedett, hogy a „demokrácia” majd ellenőrzi és befolyásolja a hatalmat gyakorló adminisztrációt, mert erre van alkotmányos hatásköre a társadalomnak. Tegyük föl most egy percre, hogy ebben van némi igazság. De még ebben az esetben is világos, hogy ha a társadalom – a híres-nevezetes „civil társadalom” – a hallgatásával további kegyetlenségre biztatja az államhatalmat, akkor hiába fehér az arca, előbb-utóbb ezen a fehér arcon is pofonok fognak csattanni. Ahogyan a bántalmazott nők és gyerekek arcán már így is – a társadalom ugyanis nem sokkal jobb, mint az állama. De egyelőre talán valamicskével mégis jobb.

Ha a fölháborodáshoz már nem maradt energiája az olvasónak, legalább undorodjék. Ez gyalázat. S akármit sugall a korszellem, mindörökre lemoshatatlan gyalázat marad.

S ameddig ebben nem lesz változás, addig semmiben nem lesz változás. A rasszizmus és idegengyűlölet helyben hagyásával itt nem lesznek szabadabb viszonyok. Ha erről hallgatunk, akkor minden lényegesről hallgatunk. Ha a másik hazai szörnyűségről, a cigányellenességről is hallgatunk (vö. írásommal), akkor is elrejtettük a lényeget. Nem néztünk vele szembe: hol élünk. Annak az államnak az uralma alatt, amelyet némaságunkkal támogatunk. Az elnyomás alatt, amelybe evvel beleegyeztünk.