Az 1956-os forradalom előtt négy nappal, október 19-én a Szabad Nép, a kommunista pártlap első oldalas vezető anyagát ezzel a címmel harangozta be: „Megkönnyítik a 45 éven felüliek kivándorlását, Lengyelországgal és Bulgáriával megszűnt a vízumkényszer”.

Fortepan / Uvaterv

A cikket ma olvasók nyilván valamilyen „kommunista Schengenre” gondolnak ez alapján, mármint hogy személyi igazolvánnyal lehetett utazni ezután Lengyelországba és Bulgáriába. Sőt Romániába is, hiszen Bukaresttel már néhány hónappal korábban hasonló megállapodást kötött Magyarország.

A valóság más

A valóság persze más volt. A Szabad Népnek abban nyilvánvalóan igaza volt, hogy „könnyebbé válik az utazás két baráti országba, Lengyelországba és Bulgáriába”, ám a vízum nélküli utazás ekkoriban nem azt jelentette, hogy valaki gondolt egyet, felpattant egy repülőre, és már Szófiában, Bulgáriában tanulmányozta az ókori vagy középkori emlékeket. (A moszkvai GUM áruház mintájára a bolgár főváros közepén 1956-ban megtervezett CUM-ban azonban csak az 1957-es nyitás után vásárolhatott volna…)

De akkor mit jelentett valójában a „vízum nélküli” utazás? A választ a pártlapból tudhatjuk meg: az államközi megállapodások szerint „a Lengyelországba és Bulgáriába látogató magyar állampolgároknak csak személyiigazolvány-betétlapot kell kérniük az IBUSZ útlevél-irodájában. Ezeknek a betétlapoknak a kiadását egy-két hét alatt – de mindenestre rövidebb ideig, mint eddig – intézik majd.” Vagyis szó nincs olyasféle szabad utazásról, mint ma a schengeni övezetben, amikor személyi igazolvánnyal átléphetjük a határokat.

A kivándorlás könnyítése időseknek (45 év felettieknek)

Ennél is furcsább volt viszont egy másik korabeli intézkedés, amit akár cinikusnak, némi jóindulattal pedig liberalizációnak is felfoghatunk: a magyar állam az „idős embereknek” – ez a Szabad Nép szerint akkor 45 év fölöttieket jelentett! – könnyebben kívánta engedélyezni a kivándorlást, mint a fiataloknak. Erről ezt olvashatjuk: „Mint a Szabad Nép munkatársa a Belügyminisztériumban értesült, egy közelmúltban hozott határozat alapján jelentősen megkönnyítik az idős emberek kivándorlását. Eszerint azok a 45 évnél idősebb férfiak és asszonyok, akiknek munkaképtelenségük miatt vagy más okból megélhetésük nincs biztosítva, külföldön viszont olyan rokonaik élnek, akik vállalják eltartásukat, kivándorló útlevelet kaphatnak.”

Fortepan / Magyar Rendőr

Persze a kivándorlásnak ekkor is voltak feltételei. A kérelemhez prezentálni kellett a fogadó állam úgynevezett „elővízumát”, azt az iratot, „amely bizonyítja, hogy a kivándorolni szándékozót az illető állam befogadja”. A cikkből kiderült az is: „A Belügyminisztérium útlevélosztályán felülvizsgálják azoknak az idős embereknek a kérelmét, akiket a múltban elutasítottak, és folyamatosan fogadnak el új kérvényeket is indokolt esetben”.

Pár nap, pár hét múlva a helyzet egészen másképp alakult. Egy néhány nappal ezelőtti konferencián, a Történelemtanárok Egyletének rendezvényén Nóvé Béla emigrációkutató éppen arra mutatott rá, hogy az 1956-os forradalom után döntően a fiatalok, egyetemisták és főiskolások hagyták el az országot – a kivándorlók közül 30-40 ezer diák, illetve diákkorú volt.

Nagy Imre visszakapja katedráját

Ami a diákokat illeti, ekkoriban forrongott a hangulat az egyetemeken. Ehhez kapcsolódott a hír, miszerint a közvélemény szemében a reformok iránt legelkötelezettebb politikus visszakapta egyetemi katedráját. (Az október 23-ai követelések között szinte mindenhol szerepelt Nagy Imre visszavétele a kormányba.) A Szabad Nép első oldalán számolt be arról, hogy a volt miniszterelnök visszakapta egyik korábbi, egyetemi állását: „A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Nagy Imre elvtársat – a munkaviszonyának megszüntetéséről való határozat egyidejű hatályon kívül helyezése mellett – a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem mezőgazdaság gazdaságtana tanszékén betöltött egyetemi tanári megbízatásába visszahelyezte.”

Nagy Imre

A hírt Kónya Albert oktatásügyi miniszter közölte Nagy Imrével, s Kónyáról már írtuk, hogy igyekezett nemcsak a felsőoktatásban, hanem a közoktatásban is megfelelni a tanárok elvárásainak. Így a tanárok óraszámcsökkentéséről is nyilatkozott például 1956 októberében.

Ankét a nők egyenjogúságáról

Az ifjúságon kívül a nők problémáival is egyre többet foglalkozott a politika. A Kossuth Klubban ankétot rendeztek A női egyenjogúság a gyakorlatban címmel. Fehér Klára írónő itt arról beszélt: „az utóbbi esztendőkben sokszor megelégedtünk azzal, hogy az alkotmányban leírtuk, megszövegeztük a nők egyenjogúságát”, de ez „önmagában még nem biztosítja a nők egyenjogúságának megvalósulását”.

Szerinte a háztartási munka döntő része a nők vállára nehezül. „Hiba az, hogy a nők egyenjogosítása terén sem végeztünk tudományos, statisztikai munkát” – mondta. (Az egyenjogosítás nem elírás, a Szabad Nép cikkében többször is így szerepelt.) Szintén a gyerekek nevelésével kapcsolatos gond volt a napközi otthonok problémája. Az itteni körülmények rosszak voltak Fehér Klára szerint: „ezek az intézmények egyáltalán nem töltik be a második otthon hivatását”. Felhívta a figyelmet, hogy nem beszélhetünk addig egyenlőségről, ameddig a háztartásokat nem szerelik fel megfelelő gépekkel.

A hadiipart fogják átállítani mosógép, centrifuga és hűtőgép gyártására

A háztartásigép-gyártás éppen a forradalom leverése után vesz majd lendületet: a Kádár-rezsim ugyanis a megtorlással egy időben csökkenti az árakat és emeli a béreket 1957-ben. Germuska Pál had- és gazdaságtörténésznek a magyar hadiiparról (korabeli hivatalos megfogalmazás szerint: középgépiparról) szóló monográfiája szerint ekkor a hirtelen megnövekedő keresletet csak a hadiipari cégek gyors átállításával tudták kielégíteni.

Így a Hajdúsági Iparművekben 1957-ben kezdik meg a mosógépgyártást, később centrifugákat is készítenek. Jászberényben pedig az ottani hadiipari cég vezetője, Gorjanc Ignác hosszasan győzködi a minisztériumot, hogy engedélyezze a hűtőgépgyártást. Így a jászsági fémlemezgyárból hamarosan Hűtőgépgyár lesz, majd nemsokára megjelennek a Lehel márkanevű termékek.

Egy furcsa sztálinvárosi látogatás

1956-ban azonban az erőltetett iparosítás következményeivel is szembesülhettek a politikusok. Egy furcsa látogatásra is ekkor került sor: Dobi István és Tildy Zoltán együtt „tekintette meg” Sztálinvárost. A később Dunaújvárossá átnevezett település a szocialista iparosítás jelképe lett, de az még meglepőbb, hogy a hivatalban levő államfő (az elnöki tanács elnöke, Dobi István), elődjével, Tildy Zoltán egykori kisgazda köztársasági elnökkel együtt járt ott.

Tildy Zoltán

Wikipedia

Még meglepőbb, hogy a Szabad Nép, a kommunista pártlap nem a hivatalban lévő államfőt, hanem Tildyt szólaltatta meg, akinek aktuális titulusát nem is említette a lap – Tildy ekkor aktív volt a Hazafias Népfrontban, amelynek tevékenysége 1956 októberében élénkült meg. (Tildy, Donáth Ferenc, Losonczy Géza, Szigethy Attila, Tánczos Gábor, akik a forradalomban is szerepet vállaltak, október közepén alakították meg a Hazafias Népfront társadalompolitikai és jogi bizottságát. A bizottság alakuló ülésén Tildy elmondta: „a népfront egyik legfontosabb feladata olyan nemzeti közvélemény kialakítása, amely hatással lehet az ország vezetésére. Ha a most megalakult bizottság hozzájárul e közvélemény megteremtéséhez, már nagyot tett”.)

Tildy tehát már a sztálinvárosi látogatás előtt megjelent nyilvános fórumokon, az azonban kivételesnek számított, hogy saját utódjával együtt látogasson el egy vidéki városba. Tildy nyilatkozott az MTI-nek is, amit a Szabad Nép október 19-én a címoldalán közölt. A volt államfő Sztálinvárosról „elmondotta, milyen mély benyomást tett rá a nép alkotó erejének egyik fényes bizonysága, ahol gyár és város, az egész magyar nép összefogásával ily rövid idő alatt felépült”.

A szerző az OSZK-1956-s Intézet munkatársa.