szerző:
Horváth Zoltán, Lindner András

A HVG 2005 márciusában készített portréinterjút Kocsis Zoltánnal. Ezzel emlékezünk a 64 éves korában, vasárnap elhunyt kétszeres Kossuth-díjas zongoraművészre és karmesterre.

"Jól emlékszem, mekkora megdöbbenés volt, amikor rájöttem, hogy nincs mindenkinek abszolút hallása" - idézi fel másféleségének első felismerését az 53. évében járó és csodagyereksége után zongorista-világsztárságát is maga mögött tudó, immár kétszeres Kossuth-díjas dirigensfenomén. Tehetségét egyébként rossz tanulással kompenzálta, "sokak szemében talán különcnek is tűnhettem".

A kívülállás azonban a tekintetben valóságos volt, hogy édesapját - a nagypapa Weiss Manfréd-gyárban betöltött főmérnöksége miatt - kirakták a debreceni egyetemről, öntvényporolóként, a mamának meg cipőgyári bemérőként kellett megkeresnie a fiuk oktatására valót. Szerencsére jó szemű zenepedagógusokból nem volt hiány a környezetében, így már 11 évesen produkálhatta magát Kodály Zoltánnál. "Egy fúvóstriómat mutattam meg neki, mire azt mondta: nagyon zongoraszerű." Mégis utóbbi hangszerrel lesz később a főiskola "Kadosa-osztályában" a Jandó- Ránki-Schiff-Kocsis-féle pianista-csodacsapat tagja. Tehetségét olyannyira elismerik, hogy diktatúra ide vagy oda - "mivel a politikai tárgyakból elfelejtettem vizsgázni" -, diploma nélkül is kinevezik a főiskola tanársegédjének, "végül docensként szereltem le 1987-ben".

Akkor már túl van az 1978-ban megkapott első Kossuth-díjon is, és világjáró szólistaként széles körű elismertségnek örvend. De ez is kevés: 1983-ban kisebb palotaforradalommal, akkori barátjával, Fischer Ivánnal megalakítja a Fesztiválzenekart, amelynek - 1997-es szakításukig - egyik vezetője. Itt kóstol bele a dirigálás ízébe, amit 1997 végétől a Nemzeti Filharmonikusoknál már mint főzeneigazgató teljesíthet ki.

"Annak járna Nobel-díj, aki feltalálná az idősokszorozót" - érzi hajszoltnak mindennapjait a második házasságában Tóth Erika zongoraművésznővel és két gyerekükkel egy dél-budai családi házban élő művész. Jó a viszony első, ugyancsak zongoraművésznő feleségével is, akitől szintén van két - 18 és 16 esztendős - gyermeke.

HVG: Az a nemzedék, amely csodagyerekként ismerte meg, szomorúan konstatálhatta az idő múlását, amikor megviselt arcmásával szembesülhetett egy hetilaptársunk címlapján...

Kocsis Zoltán: A képen szerintem inkább az aggodalom tükröződik, hogy itt a bulvárgeneráció, amelynek már semmi sem szent.

HVG: Mi a teendő? Kivonulni? Kiszolgálni az új igényeket?

K.Z.: Ha kell, át tudok magam is alakulni a bulvártársadalom képére, csak nagyon nincs az ínyemre. Amúgy pedig már kamaszkorban megéltem az öregedést, amikor Brahmsot hallgatva erősen vonzódtam az öregkori leszűrtség iránt, így ma már ez nem foglalkoztat. Talán ezért is voltam képes ennyire frissnek maradni.

HVG: Amihez többnyire a nehezebb utat választotta. Már világhírű volt, amikor 1977-ben aláírt egy rendszerbíráló politikai röpiratot. Azóta nemigen nyilatkozott meg közéletileg...

K.Z.: Kérem, én most önök előtt is fölemelem a szavam az ellen, hogy kifütyülgetik a miniszterelnököt. Mert miközben teljesen semlegesnek érzem magam, indokolatlannak tartom a hisztériát. Arra használjuk a demokráciát, hogy lehetetlenné tegyük egymás munkáját.

HVG: Ugye sejti, hogy semlegességi nyilatkozata ellenére hová sorolják majd?! De annak idején miként csinálta, hogy egy évvel ominózus aláírása után Kossuth-díjat kaphatott?

K.Z.: Valamiféle furcsa kompenzáció lehetett. És a csehszlovákok részéről is, hiszen a Charta 77 aláírása után hamarosan a Prágai Tavasz rendezvényén játszottam. Nyilván úgy vélték, a propaganda szempontjából fontosabb felmutatni, hogy tessék, mi felléptetjük.

HVG: Mivel másokkal nem így jártak el, nem számolt azzal, hogy a letiltottak árulónak tartják.

K.Z.: Bocsánat, de egyesek bizonyára azt is rossz néven veszik, hogy ettől a kormánytól is átvettem a díjat. Ha 1978-ban nem veszem át, tettem volna egy hamis gesztust. Hiszen együttműködtem a Kádár-rendszerrel - például amikor kvázi az ő színeikben szerepeltem külföldön. Így aztán legfeljebb arra lehet jogcímem, hogy felemeljem a szavam, de nem demonstrálhatok olyasmivel, aminek tulajdonképpen a határon túl már nincs jelentősége. Hiszen lássuk be: a Kossuth-díj hatálya Hegyeshalomnál véget ér.

HVG: Hegyeshalmon innen viszont néhány évre rá, 1983-ban lehetőséget kaptak Fischer Ivánnal arra is, hogy kiharcolhassák a Fesztiválzenekart. Majd tíz éve, nem kevesek féltő lebeszélése ellenére, elkezdett dirigálni. Kevésnek érezte a zongorát? Vagy a sikert?

K.Z.: A zongora mindig kevés volt. Az, hogy koncertszinten megtanultam egy hangszert, karmesteri működésemet segíti. Az a karmester, aki egyetlen hangszert sem tudott megtanulni olyan szinten, hogy azzal koncerten is ki merjen állni, nem érezheti azt, amit egy zenész.

HVG: Úgy tudjuk, Fischer Ivánnal mégsem ezen különböztek össze...

K.Z.: Ne ragozzuk ezt tovább, talán elég, ha annyit mondok, meghívtam dirigálni hozzánk.

HVG: És ezt csak így mondja??? Hiszen még legutóbb a Művészetek Palotájának megnyitó koncertjei kapcsán is antagonizmust sejtető üzengetés ment önök között...

K.Z.: Ez volna az én őszinte gesztusom őfelé, ő meg elfogadta a meghívást. De megjegyzem, ettől eltekintve a vendég-karmesterkedést halva született ötletnek tartom. Egy hét alatt ugyanis aligha lehet bármit csinálni. A zenekaromnak szoktam mondani, ha egy komolyabb szakmai probléma merül fel: na, akkor ennek a megoldása 15 év.

HVG: Hát ezt a formálást igencsak keményen csinálta. Az idehaza szokatlan minőségi szelekciók után nem egy zenésze az ön alkalmatlanságát deklaráló „chartát” körözött. Még perbe is hívták. Így utólag, túl a hevületeken, ma is vállalja akkori hajthatatlanságát?

K.Z.: Meg kell kérdezni azokat, akik a leghangosabbak voltak, ám ma is itt dolgoznak. Nyilván féltették a kenyerüket. Illetve nem is tudom: Magyarországon működik egyfajta betyárbecsület, hogy védjük a gyengébbeket. Pedig ezzel csak a színvonalat rontjuk.

HVG: Szóval afféle ultraliberális diktátor... Négy gyermeke van két házasságból. Ült már egyikük is az otthoni három Steinway valamelyike elé, mint ön egykor az örökölt Musicához?

K.Z.: A nyolcéves Krisztián, hogyne. Ő olyan, amilyen én voltam abban a korban. Egyébként helyesbítenem kell: már négy Steinwaym van.

HVG: Más tekintetben is igazi sztár, akit a bulvársajtó is megtalált. Nemrég még egy gyermekét váró zongoraművésznővel is összehozták. Hogyan rendeződött a dolog?

K.Z.: Ugyan már, zongoraművésznő? Ahhoz pedig kevés közöm van, ha valaki kitalál valamit, és azt terjeszti. A lényeg egyébként az, hogy van gyerek vagy nincs gyerek? Ha jól tudom, idáig nem bukkant elő, és most már valószínű, hogy nem is fog.

HVG: Ami fontosabb: újabban sokat hangszerel, korábban viszont komponált, még operát is írt. Lehet, hogy egyszer ez hozza az újabb Kossuth-díjat?

K.Z.: Minden elképzelhető. A hangszerelés ugyanis csak pótcselekvés. Bizonyos zeneszerzői hajlam kiélése. Ha arra gondolok, hogy ha 1968-ban azt mondom, Kurtág Györgytől egyszer még a Berlini Filharmonikusok is rendel darabot, műveit pedig világszerte fogják játszani, biztosan körülröhögtek volna.

Meghalt Kocsis Zoltán

Hatvannégy éves korában elhunyt Kocsis Zoltán, a Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatója, kétszeres Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas karmester.