Bándy Kata tragédiája és a hazug rendpártiság

Nem, most nem fogok belefolyni a halálbüntetés – általam amúgy mélységesen ellenzett – újbóli bevezetése fölötti vitába. Az iszonyatos apropó úgyis lehetetlenné teszi a racionális vitát – melynek különben se nagyon adottak a feltételei, de ez a pillanat egyszerűen nem erről szól.

Hanem miről is?

Az áldozat hozzátartozói és szűkebb-tágabb környezete őrjítő fájdalmáról, nyilván. Indulataik, akár bosszú iránti vágyuk emberileg teljesen érthető. Az ő lelki örvényük jogosan igényel mindenféle empátiát. Viszont semmiféle megértésre nem számíthat az olyan szándék, mely – indulatai, előítéletei, gyűlölete és/vagy szimpla belpolitikai önérdek által vezérelve – a hozzátartozói fájdalom sötét és mély vizébe nyomná az egész ország fejét. Hogy ne kapjon levegőt, ne tudjon gondolkodni, s érezze magát kollektíven gyilkosoktól fenyegetve. Akkor is, ha az országos gyilkossági „bűnátlag” vagy akár lakóhelyének statisztikája ezt nem indokolja. Hogy frusztrált lincshangulat öntse el a közbeszédet. S most abba végképp ne menjünk bele, hogy jogos-e a lincshangulat, mert jogos lincshangulat nincs.

Itt egy súlyos, borzalmas, de sajnos korántsem egyedülálló bűncselekmény történt, amely az embereket megrázta, ez tiszta sor. Az viszont nincs rendben, bár számíthattunk rá, hogy a Jobbik rárepül a témára, és minden létező fórumon feltör a szélsőjobboldali duma, ám a jelek szerint az ügy az országot a kádárizmus bukása óta precedens nélküli hatalomkoncentrációval irányító politikai tényezőt is kibillenteni látszik maradék egyensúlyérzetéből is. Árulkodó és annyira jellemző példa, amit az egyik fideszes helyi képviselő írt ki üzenőfalára. A zuglói városatya, Papcsák Ferenc birodalmának egyik oszlopa, aki a tetejébe még a Fidelitasnak is tagja, miután megosztotta a kuruc.info (ez az a honlap, amelyiket főnöke, mármint Orbán Viktor az amerikaiakkal be akart tiltatni) gyilkosságról szóló, szokásosan cigányozó cikkét, ezzel kommentálta azt: „Nem hallom a liberálisok hangját, pedig ennyi brutális gyilkosság után bántóan hiányzik...”. Tessék?

Mi köze ahhoz a több mint két éve nemhogy a végrehajtó hatalomban, de a törvényhozásban sem fellelhető liberálisoknak, hogy az országban köztörvényes gyilkosságok történtek? Ha valakiknek a hangjára kíváncsi, akkor a két éve kormányon lévő pártja vezetőit interjúvolja.

Már csak azért is, mert Bándy Kata feltételezett gyilkosának a tett idején börtönben kellett volna lennie – de nem volt ott. A magyar büntetés-végrehajtásnak nem tűnt fel, hogy valaki nem vonult be a megbeszélt időpontban büntetésének letöltését megkezdeni, hanem helyette posztolgatott lelkesen a fészbukon. Ma már mindenre rendőrt akarnak igénybe venni, még az iskolás gyerekeket is rendőrökkel akarják megfegyelmezni, de arra nem jut energia, hogy egy elítélt bűnözőt kijelölt tartózkodási helyére kísérjenek.

Itt az eredménye a verbális keménykedésnek, a demagóg nyomásra egymás után végrehajtott értelmetlen szigorításoknak: a szabályok betartatásánál már elfogy a szufla. A közvélemény, amelyik értesül a bűncselekményekről – egy derék diktatúrában az esetek nagy részétől megóvnák az újságolvasót –, azt hiszi, hogy a közbiztonság egyre katasztrofálisabb helyzetben van, a politika meg kihasználja ezt, hogy határozottnak tűnjön, s hogy azt mutassa, hogy fellép a bűnözéssel szemben. Pedig Magyarországon hosszú éveken keresztül csökkent a bűnözés, méghozzá minden bűncselekmény-fajtában. Változást csak az utóbbi időszak hozott, immár a legfőbb ügyész által elismerten nő a bűnözés.

Ám ez a tény senkit nem fog arra indítani, hogy felülvizsgálja a büntetőjogi matolcsyzmust, hogy belássa, a mechanikus törvényszigorítás hajítófát sem ér. Nem, tovább gerjesztik a rendpárti pszichózist, és Bayer Zsolt is reflexből cigányozik tovább.

Brutálisan együgyű a vágy a diktatúra, meg a boldog békeidők után, mert ott legalább rend vót. Tényleg? Ezen Andrej Csikatilo, a szovjet rendőrállamban, 1978-90 között 52 emberrel végző rosztovi rém jót mosolyogna. Vagy Bruno Lüdke is röhögne, ő a náci diktatúra alatt produkált hasonló nagyságrendű áldozatszámot, de Kiss Béla cinkotai bádogos szintén (a Magyar Elsők közé sorozatgyilkos kategóriában vonulhatna be) lenézően csóválná a fejét azokon, akik szerint a csendőrtollak e téren bármit is szavatoltak volna. Ha már csendőrök: az e téren nagyon érzékeny Jobbik-szimpatizánsok figyelmébe ajánlom a Lédererné, mi van a kosárban? c. kuplét. A Horthy-korszak leghírhedtebb darabolós gyilkosságának tettese épp egy csendőrtiszt, egykori különítményes, Léderer Gusztáv főhadnagy volt. Hogy ez az út, a rendőrállam, a csendőrterror „rendje” emberséggel járhatatlan, amellett kudarcra ítéltetett, minden kultúrlény tudhatja. Amúgy ők is, a NER káderei, de most már szégyen lenne hazakullogni. Maradnak önnön sötétségük vermében, onnan üvöltöznek ki, másokon kérve számon azt a rendet, melynek megteremtésével ők vallottak kudarcot.