Az elmúlt napokban a Tavares-jelentésre adott szakszerű és méltó kormányzati válaszok némiképp elhomályosították a rendszer első számú reprezentánsának más jellegű szakszerű és méltó válaszait. Ezért aztán idézzünk is fel egy összetetett mondatot a miniszterelnök minapi, kissé zaklatottnak nevezhető közrádiós interjújából, mielőtt végképp a feledés homályába veszne.

"Ugye, azt mindenki látta, hogy a legnagyobb bajban az egészségügy van, ezért az elmúlt három évben – illenék, de nem fogok tudni pontos számot felidézni, de – egy olyan 60-80 milliárd forint összegben biztosan költöttünk egészségügyi béremelésre, ami nem elegendő, de valami, különösen ahhoz képest, hogy korábban nem volt, sőt veszítettek értékükből a fizetések" – számolt be a miniszterelnök a számtalan sikersztori csupán egyetlen szegmenséről, az egészségügy gatyába rázásáról, hogy aztán rögtön rátérhessen a szeptemberre beígért pedagógus-béremelésre. Kár volt.

Azt ugyanis remélhetőleg nem gondolta komolyan, hogy ezzel az ügy el van intézve. Az államosított egészségügyben dolgozók ugyanis úgy kapták meg ezt a béremelést, hogy emelett érvényben maradt egészségügyi rendszerünk mozgatórugója, az áldásos hálapénz, amely kifejezés kitalálóját olyan három hétre a seremetyevói repülőtér tranzitvárójába kéne száműzni, hogy aztán Kuba befogadja.

Hiába rögzíti egy nemrég aláírt megállapodás is, hogy "az orvosképzés minőségének javítása nem érhető el az egészségügyi dolgozók bérének rendezése és a hálapénz megszüntetése nélkül", merthogy állítólag a betegek "már nem toleránsak a hálapénzzel kapcsolatban" (erről jó lenne valami bővebbet tudni) – mindenki pontosan tudja, hogy az egyik legkorruptabb szervezett gépezet, a magyar egészségügy, az orvosok privilégiumain és a kiszolgáltatott betegek Stockholm-szindrómáján alapuló hálapénzkonszenzuson alapszik. Emiatt is történhet meg az a szégyen, hogy bezár a Telki Kórház: a naiv módon piaci versenyben bízó vállalkozó nem bírta a versenyt az ingyenességet hazudó, átláthatatlan finanszírozású állami izével.

"Amíg ez a rendszer nem változik meg, a fekvőbeteg-ellátást nyereségesen üzemeltetni reménytelen. Ezért döntöttem a kórház eladása mellett" – nyilatkozta erről a tulaj, Kovács Gábor. Márpedig borítékolható, hogy nem, a rendszer nem változik meg: túl sok bonyolult érdek segít fönntartani, dacára annak, mit jelent ez pénzben, energiában, napi megalázkodásban és pironkodásban, képmutatásban és kognitív disszonanciában. Előre elkérni a lóvét felháborító etikátlanság, mi több, bűncselekmény, utólag elfogadni simán oké, hát most mér' akadályozzuk meg, hogy valaki lerója a háláját? Miközben mindenki tudja, hogy ezzel a páciens a jövőbeni normális ellátásába akarja bevásárolni magát, piacot imitálva egy hazug világban.

Mindez szerencsére nem zavarja az éppen Európából kifelé navigáló gyorsnaszád kapitányát, aki szerint az eü-béremeléssel az ügy kipipálva, reform szükségtelen, jöhetnek a pedagógusok és az államosított gyerekek. Nem érdektelen fejlemény, hogy még az orvosi kamara is ki van akadva, elegánsan így fogalmazva meg, hogy a kormány hazudik: "a kormányzati kommunikáció optimizmusa és a betegellátás valósága között egyre nagyobb a divergencia". És persze ott vannak még a patikusok, a jövő trafikosai, a népegészségügyi találkozóhelyeikkel. Igen, egyre nagyobb a divergencia – csak a beteg rendszer, az marad örökké a nyakunkon.