Csányi Sándor megszabadult OTP-részvényei nagyobbik felétől. Mivel – Szanyi Tibor, a kormányzásra törekvő s felelősebb gazdaságpolitikát ígérő szocialisták veteránja és elnökségi tagja szerint a „burzsoázia bepánikolt”.

Magam kevéssé pánikolnék, amikor éppen nyolcmilliárd forint folyik be a számlámra (csak ebből), s tehetek vele bármit, a világ bármely sarkában. Függetlenítve magam „célzott” gazdaságpolitikától, jogbizonytalanságtól, tranzakciós- és különadóktól, közpénzből felállított és támogatott konkurenciától, s végső csapásként, legfontosabb magyarországi befektetésem értékét egyetlen hét alatt tizedével csökkentő, további zuhanással fenyegető mentőcsomag-elképezésektől.

Csányi valóban nagytőkés, ha nem is amerikai, vagy akár orosz méretekben. Tulajdonos, 19. századi értelemben is, hordhatna akár kürtőkalapot, és szívhatna hegyes végű szivarokat. (Tudomásom szerint egyikkel sem él.) A Csányi-birodalom mégsem tizenkilencedik, nagyon is huszonegyedik századi történet. Csányi és menedzsertársai az OTP stratégiai befektetők nélkül végrehajtott, tőkepiaci privatizációja során jókor voltak  jó helyen. Megszerezték az OTP ellenőrző csomagját, ezzel nagy tömegű „mások pénze” – befektetések, betétek – feletti rendelkezési jogot. Amely rendelkezési jog a modern nagypolgárság sokkal fontosabb eszköze, mint saját, közvetlen vagyona. Ezzel a pozícióval éltek aztán, sikeresen. Ami nem mondható el (közel sem) valamennyi privatizációs történetről: rendben elszámoltak részvényeseikkel, befektetőikkel, betétesekkel, hitelezőikkel, és szaporították a rájuk bízott vagyont. S eközben a sajátjukat.  

Az, hogy Csányi most csökkenti kitettségét a bankiparban (és szerintem általában Magyarországon) nem a tőkés, hanem a tőke természetes reakciója. Mit is tenne egyebet? Csupaszon hatalmi meggondolásból csak a maffia, vagy a politika hajt végre befektetéseket, tart fenn vállalkozásokat. Az előbbi lazább, az utóbbi még lazább elszámolási kötelezettséggel; az előbbi gyakran-, az utóbbi kizárólag a mások (a "köz") pénzéből. Normális ember – legyen nagy- vagy kisbefektető, kezelje a saját pénzét vagy másokét – ha áremelkedést vár vesz, ha meg árcsökkenést, akkor elad. Nagy baj van, amikor nem ez a várakozás, hanem mögöttes szándékok, hatalmi célok, a „politika primátusa” vezérli a döntések tömegét.

A tőkésnek lehetnek személyes, vagy politikai preferenciái, hatalmi szempontjai. Támogathat ügyeket, mozgalmakat, kormányokat. Akár saját vagyona, pozíciói terhére is. Többnyire átmenetileg teszi, a pénzből hatalom, hatalomból pénz kovácsolásának folyamatában. A tőke viszont személytelen. Arra áramlik, ahol nagyobb hozamot, alacsonyabb kockázatokat remél. Ez a hely ma nem a hazai bankipar.

Nehéz a népszerűségre törekvő politikus dolga, amikor a hatalom és a pénz heveny konfliktusáról kell szólania. Választói, szavazói utálják mindkettőt. Pártja viszont kormányozni szeretne, és a voluntarista, mindent a politika primátusának alárendelő gazdaság- és társadalompolitika korrekcióját, a szabad piacgazdaság helyreállítását ígéri. A romantikus antikapitalizmus csábításának engedve, fogalomrendszerében gondolkodva, nehéz lesz.