„Nincsen francia sovinizmus – francia félelem van” – mondta Fejtő Ferenc egy tévéinterjúban a bevándorlók elleni gyűlöletről. Ez egyrészt emberibb, másrészt körültekintőbb megközelítése volt a kérdésnek.

Magyarországon hagyománya van ennek a fajta félelemnek, mely a bezárkózásban jelenik meg. Többször idézett, felkavaró élményem Kós Károly Levél a balázsfalvi gyűlésről című írása: ebben a szövegben arról beszél, mennyire másként ünnepelték az erdélyi románok kulturális egyesületük, az ASTRA ötvenéves évfordulóját, mint a magyarok az EMKE-jét. Az elsőn részt vehetett minden román, a második viszont: „egy zártkörű társaság gyűlése volt: azoké a főpapoké, nagypolgároké, mágnásoké (díszvendége a gyűlésnek Apponyi Albert gróf volt), akik az öreg Redut termében rendezett gyűlésre hivatalos meghívólevelet kaptak. Az erdélyi magyar nép: a dolgozó paraszt és városi kisember nem volt oda hivatalos; nem is tudott róla. S a gyűlés az úri társaság bankettjével zárult a New York szálloda különtermében…”

A magyar félelem tehát a magyar gőggel függ össze: ezért volt olyan könnyű meggyőzni rengeteg embert arról, hogy a bevándorlóknak nincs mit keresniük Magyarországon, nem véletlenül elsősorban azokat, akik egy „polgári párt”-ban hisznek. Ennek a pártnak semmi köze a polgársághoz, ha azon azt a réteget értjük, mely az önálló gondolkodást és a jól végzett munka utáni nyugodt álmot helyezi mindenek fölé, de nagyon sok köze van a kispolgársághoz, mely a félelmeit hiszi gondolkodásnak, és a frusztrációit hitnek, mely mint Nádas mondja, nem tanult meg sem tárgyilagosságra, sem differenciáltságra, sem reflektáltságra törekedni. Ahhoz a kispolgársághoz, amely a Móricz-regényekben jellemzett dzsentri rétegből nőtt ki.

Ez a kispolgárság éppen a fentiek hiánya miatt nagyon tudja, ki a magyar, és ki nem az, ezért aztán könnyedén eldönti, ki van otthon, és ki nincs, kit kell beengedni, és kit nem. Ennek a kispolgárságnak a lelkében komoly visszhangot vernek az orbáni meghatározások a magyarságról és Magyarországról, és az EU elleni ostoba és vidéki dacot valamiféle kurucos hősiességnek érzi. Az ő számára Horthy a legfőbb történelmi személyiség, az az ember, aki jól vasalt paripákon képviselte a félrenézést.

Tizenegy évvel ezelőtt ugyanezek az emberek döntöttek arról, hogy a határon túliak nem magyarok. Az, hogy egy kispolgár milyen oldalinak tartja magát, tulajdonképpen mindegy, hiszen nem az a lényege. Ezért nem lehet kimondani, hogy „a baloldal” szavazott a kettős állampolgárság ellen, és a baloldal hitte el az önzés rémisztő érveit. Nagyon sokan elhitték, és szívesen hitték el őket.

Még inkább elkeserítő, hogy a kispolgárság mániákus irtózata minden szembenézéstől a legfinomabb értelmiségiben is ott motoz, vészhelyzetekben pedig hisztérikusan sikoltozik. Most a magukat baloldalinak képzelő értelmiségiek többsége hálás helyzetben van: diktatúráról beszélhetnek, a szembenézést meg elkerülhetik. A 2004-es szavazáskor minden másképp volt, hiszen akkor egy „saját kormány” agitált a határon túliak ellen. Az a kormány valóban nem viselkedett ilyen autoriter módon, és maga a kezdeményezés egy demagóg butaságából indult. Akkor azonban a baloldali értelmiségiek zöme sem találta a xenofóbiát (huszonhárom millió román és egyéb ilyenek) annyira szalonképtelennek. Számomra nem kell ennél jobb bizonyíték amellett, hogy ez a réteg sem gondolt mindent végig. Sőt, ez a réteg sem mindig különbözteti meg magát valami provinciális aljasságtól, és ez a réteg is szemet tud hunyni gazemberségek fölött, ha azt az „övéi” csinálják. Ezért aztán meglehetősen hiteltelen most, amikor látszólag joggal tiltakozik, hiszen valamilyen tanúbizonyság mégiscsak kell arról, hogy az ember végigment a damaszkuszi úton.

(A szerző az erdélyi Látó folyóirat szerkesztője)