A változásokra szükség van, mert ami eddig volt, az nem jó – mondta bölcs arccal ismerősöm, aki vakon hisz abban, jó úton vezetnek bennünket. Ám régóta ismer, tudja, mivel foglakozom, sőt még el is ismeri azt, ezért még hozzátette: - Bár ez sokszor nagyon nehéz… és néha nem is olyan egyértelmű.

Tényleg nem. Pedig megéltem már én is néhány nagy volumenű változást. Talán azért olyan nehéz nekem, mert az oktatás nagy rendszerében két elvet alapvetőnek, a változások által megérinthetetlennek értelmeztem. Az esélyegyenlőséget és a szektorsemlegességet. Ám most, a nagy átalakítások idején mindkettőt változni látom, és nem abban az irányban, amiben hittem. Megerősített ebben a legutóbbi döntés, amely miatt elestünk a közoktatási megállapodástól, és ezzel talán elveszett a lehetősége a további működésünknek is.

Persze vizsgálom magamat is. Nézem, hol követtem el a hibákat. Bár az egyik kommentelő a legutóbbi blogbejegyzésemnél pontosan jelezte a véleményét: „Kedves Nóra, Ön túl sokszor kritizálta az intézményrendszert, így az most visszaütött… Ha csirkére és nyúlra lehetett pénzt szerezni, akkor erre is lehet, csak nem szakmai kiválósággal, hanem kapcsolatokkal.” Igen, ebben is lehet valami… De talán régebben indult meg itt is a változás. Az iskolavezetői kompetenciák is módosulnak, lassan azok is alapjaiban.

*

Még a rendszerváltás előtt kezdtem tanítani. Figyeltem a vezetőket is, láttam, nem egyszerű dolog iskolaigazgatónak lenni. Emlékszem, mikor a főiskola után elkezdtem dolgozni egy kis falu általános iskolájában, akkor még az igazgató mellett a párttitkár is szemügyre vett. Sosem felejtem a mondatot, amit sommásan megfogalmazott: „Mindenki tudhassa mi a pedagógus dolga. Ne nekem kelljen már megmondani.”

És tényleg, mindenki tudta. Az igazgató és a kollégák rávezettek arra, hogy milyen szempontoknak kell megfelelni, és megértették gyorsan velem: a tanárképzésben tanultak és az élet nem mindig ugyanazt a gondolatmenetet követik.

Aztán jött a rendszerváltás. Akkor éreztem meg igazán, mi a pedagógia lényege. A szabadság, amit kaptunk, kinyitotta a szakmaiságot bennem. Akkor úgy éreztem, mindenre képes leszek. Kicsit később azt is be kellett látnom, a szárnyalás nem mindenkinek a sajátja, és a pedagógusok zöme inkább a végrehajtó típust testesíti meg. De akkor már láttam, egy jó igazgatóval mindent lehet, a többi is beáll, ha morogva is, és lehet előre menni, jobban csinálni. Akkor tapasztaltam meg azt is, egy szerencsétlen igazgatóváltás kapcsán, hogy mindez pillanatok alatt tönkretehető, átfordítható az ellenkezőjébe, és egy iskola a lejtőn sokkal gyorsabban halad lefelé, mint ahogy felfelé kapaszkodott.

Kiléptem hát, saját iskolát akartam, tele lelkesedéssel, de vezetői tudás híján. Találtam viszont segítőt, tanultam, és sikerült. Elégedett is lehetnék, hiszen létrehoztam, amit akartam. Megtanultam azt is, amiről az elején azt hittem, nem fogom elsajátítani. Irányítani, csapatot építeni, jogszabályokat értelmezni, konfliktusokat kezelni. És persze ment az is, amit akartam: innoválni, olyan iskolát szervezni, ahol öröm van. Gyereknek és pedagógusnak is.

Az elején még abban a hitben voltam, függetleníteni tudom magam egy alapítványi fenntartású iskolában a politikától. Naivan hittem, ha a törvényeknek megfelelően működünk majd, békén hagynak, és mehet minden a terveim szerint. Mert nem akartam önkormányzati keretek között működni, hiszen mások példáján láttam, hogy a fenntartó testület döntéseinek miként kell megfelelni, sok esetben olyan képviselőnek is, akinek semmi tudása sincs ahhoz, hogy döntsön költségvetésről, működésről. Emlékszem, amikor a politikai erőviszonyok ezt már bizarr helyzetté fokozták: az egyik faluban a „mérleg nyelve” az önkormányzati testületben a hat osztályt végzett csordás volt, akinek a szavazata döntött arról, hogy az iskolaigazgató pályázata elfogadható-e vagy sem.

Boldog voltam, hogy az ilyen helyzettől megkímélt az alapítványi fenntartás. Dolgoztunk tovább, ráadásul egy igen nehéz terepen voltunk sikeresek, hiszen az iskolánkban a térség helyzete folytán egyre több mélyszegénységben élő gyereket tanítottunk, ami újabb és újabb megoldani való problémát hozott. Egy darabig azt hittem, a munka közben megszereztem azokat a vezetői kompetenciákat, melyekkel rendelkeznie kell ma egy iskolaigazgatónak.

De most már úgy látom, nem ezek a képességek szükségesek. Igazából nem is tudom, milyennek kellene ma lenni egy iskolaigazgatónak. Persze már vannak csapásirányok, hiszen a megyei intézmények igazgatói pályázatai már lezajlottak.

*

Most, e tanév tapasztalatai után, összeírogattam, mit kellene tennem, és mit nem, ahhoz hogy megfelelő legyek majd, amikor az államosítás megindul, és az igazgatói pályázatok kiírásra kerülnek.

Nem mondani, nem írni szakmai kritikát. Elfogadni „mértékadó szakmai körök” véleményét. Nem kell gondolkodni, jó vezetői magatartás a régi, ami volt, a „majd megmondják, mi a jó nekem, és úgy teszek…”

Elmenni az államtitkársági roadshow-kra, tapsolni, nem kérdezni.

Nem menni tüntetésekre, pláne nem beszédet mondani.

Nem nyilatkozni. Főleg nem a Klubrádiónak.

Wass Albertet szavaltatni.

Nagy-Magyarország térképet kitenni.

Integrációban nem gondolkodni, a hátrányos helyzetű, a szegény, a cigány felé nem fordulni, buzgón helyeselni a hatósági szemléletet, a kényszerítő, büntető eszközök bevezetését a pedagógia eszközök helyett.

Elfogadni a központi tankönyveket, központosított követelményeket, nem foglalkozni a helyi sajátosságokkal, lehetőségekkel, problémákkal. Nem gondolkodni tananyagon, módszertanon, nem kitalálni jobb feladatokat, csak mindent majd a leendő szakfelügyelet elvárásai szerint tenni.

Templomba járni.

Belesimulni, hallgatni, bólogatni. Helyeselni.

Az intézményen belül szigorítani, keményíteni, rendet tartani. Megfelelni a felsőbb irányításnak. Alázattal. Mindenáron.

Talán így sikerülne. Talán. De akkor sem biztos.

*

Kérdezgetem az igazgatókat: mit gondolnak, mi lesz az államosításkor? Vállat vonnak. Senki sem tud semmit. Többségük lapít, csendben van. Hátha akkor túlélhetik. És remélik, szeptemberre majd megmondják, hogy kellene megindítani az új iskolaévet. Mert azt, a változásokkal, most nem tudja senki.

Új vezetői kompetenciák kellenek hát, új ideológiáknak kell megfelelni. A korábbiak helyett az alázat, a központi irányítás elfogadása az irányadó. A végrehajtó típusú vezető lesz sikeres, az újító, arculatadó helyett. Akinek nem megy, nem baj. Vannak a helyükre olyanok, akik már rendelkeznek ezekkel a képességekkel.

Azt is gondolom, hogy a vezetői felelősség sokkal kisebb teher lesz majd. Hiszen a döntések helyben csak végrehajtódnak majd, olyanokkal, akiket „fentről” neveztek ki, akiknek nem kell helyben senkinek a szemébe nézni, és bármikor mutogathatnak felfele, oda, ahonnan az utasítások jönnek.

Lehet hát, meglehet, hogy könnyebb lesz majd iskolaigazgatónak lenni. De a döntések felelőssége csak átruházódik. A felelősség pedig azoknak a vállán lesz, akik a döntéseket meghozzák. Kérdés, ők mennyire érzik majd ezt.