Irtsd a burzsujt megfontoltan

A kilencvenes évek jellegzetes jelenete volt a BKV-pénztárnál vagy újságárusnál megtorpanó sor, a türelmetlen topogás, kíváncsiskodás, aminek a végén mindig kiderült, hogy egy vállalkozó van éppen soron. Áfás számlát kért a buszjegyről, illetve a Popó magazinról, utóbbit nyilván nyomtatványként iktatták. És még le kellett betűznie az Eksztra 2000 Bt. nevét, és a Kosciuszko utcát. Benne volt az egész vadkapitalizmus, amely abban az értelemben volt vad, hogy közénk hajították a kólásüveget, és még nem jöttünk rá, hogyan kell használni.

Ezek a vállalkozók nemcsak a rezsiszámlákkal próbálták összhangba hozni a bevételüket, hanem a leköltségelt kiadásaikkal is, az ügyesek tartósan, megbízhatóan hozták a nullszaldót és vele a minimális közterheket. Lakásukat irodának, a gyerek mackónadrágját munkaruhának számolták el, a családi autóban menetlevelet töltögettek. Végül beindultak a számlagyárak, megvalósult az egyensúlyi állapot. Az adószabályok pedig loholtak utánuk, a minisztérium úgy próbálta megállítani a szivárgásokat, mint süllyedő gyorsnaszádon, de hát eresztett a rendszer orrán-száján.

Aztán jött az eva, és ez a tömegsport megszűnt. A deal egyszerű volt: te nem trükközöl az áfával és a költségekkel, mi meg lemondunk arról, hogy bármikor megszívatható legyél. Vállalkozásba fogni onnantól legalább nem volt egyenlő azzal, hogy az ember rossz útra tér.

Csak idő kérdése volt, hogy kiderüljön, ez a megoldás bizony rendszeridegen.

Mert mi van akkor, ha mondjuk a képviselő úr kuzinjának a fia kinéz magának egy üzlethelyiséget, de azt már valaki más bérli? Nyilván ráküldjük az adóhatóságot, bezáratjuk, és már jöhet is a kutyánk kölyke. Mindenkinél találnak valamit, nem kérdés. Ez egy kicsit nehezebb, ha a könyvek rendben vannak. Más, bonyolultabb technikák kellenek hozzá. Az evás vállalkozó nem feltétlenül csal az adóval, és így nem elég kiszolgáltatott.

Az eva egyben úgynevezett egyszeri és nagyarányú adócsökkentés, illetve adóegyszerűsítés volt, egy határozott lépés a söralátét felé. Minimalizálta a könyvelői költségeket, ami nyilván segíti a mikrovállalkozások létrejöttét, a kísérletezést. A rendszer már beállt, megbízható bevételt jelentett a költségvetésnek, és tervezhető, elviselhető belépési küszöböt a vállalkozni akaróknak. Még úgy is kényelmesebb volt, hogy a mértékét folyamatosan emelték. Aligha van más adó, amire bárki valaha azt mondta volna, hogy szereti – az eva ilyen volt. Az első és eddig egyetlen példája annak, hogy az adózó elfogadja az adó szükségességét, mértékét, funkcióját. Morális hatása felbecsülhetetlen.

Épp ideje szétkúrni, nem igaz?

A korszakos zseni már megint az orráig lát, idegesen turkál az unortodox ötletek zsebkönyvében. Pénzt kell szereznie, vagy mehet vissza a balettbe ugrálni. És talál egy taknyos zsebkendőn valami elmosódott számítást, hogy ha az evások nem eváznának, akkor mennyivel több lenne a bevétel holnap.

Holnapután ugyan bezár az egyharmaduk, de addig buli van, sikerélmény, kormányzás.

Egy héten belül a legeredményesebb cégek felütik újra a külföldi cégbejegyzésről szóló tájékoztatókat, kiskálázzák az ezer eurót a szlovák cégre, és odáig tartott a nagy terv. Jöhet a következő. Akkor aztán még több hiányt kell betömni, de még kevesebb lesz a lehetőség, mert a bankok és a nagytőke után bedöntötték vagy elűzték a fél kkv-szektort. Végül, amikor már mindenki elmenekült vagy bezárt, még mindig lehet belőle fogpiszkáló, ha Matolcsy gazda azt is el nem bassza.

Akkor, a kilencvenes években még pislákoltak a magyar otthonokban a régi szovjet és magyar tévékészülékek. Ha valami bajuk volt, jól oldalba pofozta őket az ember, hátha attól megjavul. Volt, hogy ez működött, de az értelmesebbje a tizedik pofon után rájött, hogy szerelőt kell hívni. A hülye, gondolom, mérgében szétverte a tévéjét darabokra, de én személyesen ilyen hülyét nem ismertem.