Munkatársaink kockás füzetet és kissámlit ragadtak, és kiültek az út szélére forgalmat számlálni. Arra voltak kíváncsiak, hogy lazaságra csábító helyzetekben az autósok mekkora hányada van tekintettel a közlekedőtársaira, és mekkora hányada veszi semmibe őket.

A 2-es főúton, Dunakeszi déli határában lévő körforgalomból 60 perc alatt 705 jármű kanyarodott ki a főváros felé a hétköznap délutáni csúcsban. Több mint egyharmaduknak sötét maradt az irányjelzője – köztük látványosan felülreprezentáltak voltak a 6-8 milliónál drágább, sötét presztízsautók és a 150-200 ezret sem érő öreg járgányok. Még rosszabb volt a helyzet a budai Pasaréti téren, jobb pislogási arányt mértünk viszont Érd nyugati határában, a frissen átadott, ezért egyelőre nagyobb figyelmet igénylő, trükkösen fonódó, többsávos „turbókörforgalomban”.

A sávváltásnál és kanyarodásnál szintén kötelező indexelés járványszerűen terjedő megspórolásánál is bosszantóbb az, amikor a dugóban állókat egy üres sávon megelőzik. Hogy ez mikor szemtelenség, és mikor a forgalmat gyorsító, helyes magatartás, abban nemcsak az autósok véleménye különbözik.

A budai Szépvölgyi út aljában jóval több autós, az arra közlekedők 40 százaléka kalandozott csúcsforgalmi időben a buszsávban, legalább egy lámpaváltásnyi veszteglésre kényszerítve a végállomásra bekanyarodni akaró BKV-járműveket.

Összességében az autósoknak nem okoz hátrányt a buszsáv, hiszen az a kereszteződéshez közeledve megszűnik: a 25 másodpercnyi zöldidő alatt a délutáni csúcsban a csomóponton átjutó 16-18 személykocsi így is, úgy is két sorban várhatja, hogy váltson a lámpa. Vesztesek viszont a jobb érzésű autósok. Mégpedig nemcsak a néhány perces időveszteség, hanem a mindennapos megszégyenülés miatt is, hogy megint hátrányba kerültek az élelmesekkel szemben.

A magyar autósok további jellemző szabályszegéseiről, illetve a forgalomszervezési trehányságok veszélyeiről a HVG csütörtöki számában olvashatnak.