Bűnbánati zarándoklat

– így nevezte Ferenc pápa a mostani kanadai látogatását, ahol a legfontosabb feladata az volt, hogy bocsánatot kérjen azokért a gonoszságokért, amelyeket az egyházi működtetésű bentlakásos iskolákban követtek el évszázadokon átívelve az őslakos gyerekek ellen. Hosszú ideig kellett várni erre a gesztusra, de úgy tűnik, Ferenc komolyan vette a feladatot.

„Azért jöttem a szülőföldetekre, hogy személyesen is tolmácsoljam a szomorúságomat, hogy Isten megbocsátásáért, gyógyulásért és megbékélésért könyörögjek, hogy kifejezzem, mennyire közel állok hozzátok, és hogy imádkozzak veletek és értetek. (…) Alázatosan bocsánatért könyörgök mindazért a gonoszságért, amit olyan sok keresztény az őslakosok ellen elkövetett” – mondta a pápa. A gesztus és a mondanivaló sem vall az egyház eddigi ügymenetére, a múltban az egyházfők nem hogy nem kértek bocsánatot, de nem is ismerték el az egyház visszaéléseit.

Emiatt sem túlzás azt állítani, hogy Ferenc bocsánatkérése a pápaságának az egyik mérföldköve. A 2013-ban pápává választott Ferencet eddig is komolyan foglalkoztatták a katolikus egyház által elkövetett visszaélések rendezésének a lehetőségei, a mostani kanadai útja azt jelzi, hogy ezekkel a lehetőségekkel élni is kíván, be akarja azt építeni a hivatali működésbe.

Ferenc pápa az őslakosoktól kapot indián fejdísszel az albertai Maskwacisban július 25-én

AFP / Patrick T. Fallon

Kanadában elmondta, bántják és felháborítják a katolikus egyház tettei, amelyek miatt szégyent érez, az átnevelő iskolákat pedig „katasztrofális hibának” nevezte.

Az úgynevezett átnevelő iskolák célja az volt, hogy az ország vezetése a kanadai őslakosokat rendszerszinten, a keresztény egyházak segítségével asszimilálja a gyarmatosító múltú, európai származású, keresztény kanadai társadalomba. A rendszer kizsákmányoló, elnyomó és kegyetlen volt: az őslakos gyerekeket erőszakkal elválasztották a szüleiktől, megtiltották nekik, hogy saját nyelvüket használják, és hogy a kultúrájuk szokásait gyakorolják. Ha ezt megszegték, akkor kíméletlen büntetéssel kellett számolniuk – az iskolarendszer túlélői testi-, szexuális-, érzelmi- és mentális bántalmazásról számoltak be. A történeteiket ebben a cikkünkben dolgoztuk fel részletesen:

„Ha a nyelvünkön beszéltem, szappannal mosták ki a szám" - a kanadai őslakos iskolák traumája

Egy hónap alatt több mint ezer jelöletlen sírra bukkantak Kanada egykori bentlakásos iskoláinak területén, ahol 120 éven át próbálták kiszakítani az őslakos gyermekeket saját közösségeikből. A diákok nem beszélhettek saját nyelvükön, erőszakkal térítették át őket a katolikus hitre, gyakori volt a fizikai és szexuális bántalmazás.

Kanadában ez a bentlakásos, átnevelő iskolarendszer az 1880-as évektől egészen az 1990-es évek végéig üzemelt (az utolsót 1998-ban zárták be). Az 1867-ben három brit és egy francia gyarmatból (New Brunswick, Nova Scotia, Ontario és Quebec) létrejött konföderáció kormánya a zászlójára tűzte, hogy asszimilálja az őslakosokat, akiket egyébként alsóbbrendűnek ítélt: a gyarmatosító hozzáálláshoz hűen kulturálatlan, barbár népeknek, akikkel gyakorlatilag jót tesznek azzal, hogy kizsákmányolják őket.

A kormány tehát keresztény csoportokkal, mindenekelőtt hittérítőkkel kezdett el együttműködni az asszimilálás érdekében, az ötlet kivitelezésekor viszont még véletlenül sem vették figyelembe az érintettek érdekeit. 1883-ban országszerte elkezdték megnyitni az átnevelő iskolákat, a legtöbbet a nyugati tartományokban, de voltak intézmények Ontarióban és Quebecben is. A cél világos volt: az, hogy

„megöljék az indiánt a gyerekben”.

Az intézményesített átnevelés „virágkora” az 1930-as évekre tehető, akkor egyszerre nyolcvan intézmény működött, a legnagyobb részüket a katolikus, kisebb részüket az anglikán, illetve a presbiteriánus egyház üzemeltette.

Az átnevelő iskolák missziója az volt, hogy megfosszák a gyerekeket az identitásuktól. Az intézménybe kerülve levágták a hajukat, a tradicionális öltözetük helyett egyenruhát kaptak, saját nyelvüket és szokásaikat pedig nem használhatták. A keresztény hittérítők saját vallásuk szokásaira és tanaira nevelték őket, miközben a gyerekek kultúráját kritizálták és becsmérelték – sokszor a nevüket is megváltoztatták olyanra, ami az akkori kanadai normáknak megfelelt.

Zarándokok tömege várakozik a Ferenc pápa által celebrált misére Edmontonban a Commonwealth stadionban július 27-én

AFP / Patrick T. Fallon

Az átnevelő iskolákban a gyerekek nemcsak tanultak, hanem dolgozniuk is kellett – ez utóbbi volt az úgynevezett felnőttkorra nevelés, valójában azonban az intézmények olcsó fenntartását biztosította.

A lányok háztartási munkákat végeztek, például takarítottak, varrtak és főztek, míg a fiúk többek között mezőgazdasági feladatokat láttak el. A szigorú napirendben a munka mellett a reggeli és az esti ima sem maradhatott el. Az iskolákba kerülve és a családjuktól elszakítva lényegében megfosztották őket attól, hogy szeretetteljes környezetben és biztonságban nőhessenek fel.

A testi bántalmazás nem merült ki az ütésekben, vagy a láncra verésben – az oktatók között számos szexuális ragadozó is volt. Abban az esetben, ha a szexuális bántalmazás kiderült, vagy az áldozat jelentette azt, jellemzően nem történt érdemi előrelépés – legtöbb esetben az elkövető ugyanúgy folytathatta a „tanítást”.

Az identitásuktól és a családjuktól való elszakadás (az ausztrál őslakosokat, akiket a kanadaiakhoz hasonló intézményekbe helyeztek egyenesen „ellopott generációnak” nevezik), valamint az új hatások egyvelege aztán jellemzően a sehova-tartozás érzését ültette el a rendszer áldozataiban – sem a saját közösségükben, sem a gyarmatosító társadalomban nem lelték az otthont.

A több, mint egy évszázados rendszerszintű kizsákmányolás és kegyetlenkedés körülbelül 150 ezer kanadai őslakos gyereket érintett, közülük bizonyos becslések szerint 3200 vesztette életét a bentlakásos iskolákban – mások szerint a szám akár a hatezret is meghaladhatja. A halál oka többnyire a gyerekek rossz egészségi állapota volt – a tápanyagszegény, egyoldalú étkezés, valamint a sok munka okozta túlterheltség miatt többféle betegségnek is ki voltak téve, főleg az influenzának és a tuberkulózisnak.

Kanada kormánya a kétezres években kezdett el szembenézni a múlttal, 2005-ben 1,9 milliárd dolláros kompenzációs csomagot szavazott meg az átnevelő iskolák áldozatainak, 2008. június 11-én pedig az akkori miniszterelnök, Stephen Harper bocsánatot kért az áldozatoktól. Beszédében elmondta, hogy a kártékony tettek „azon a feltételezésen alapultak, hogy az őslakos kultúrák és spirituális hitrendszer alsóbbrendűek voltak” a „domináns, európai, gyarmatosító kultúrához” képest. Az egykori miniszterelnök hangsúlyozta, hogy az intézmények üzemeltetése „helytelen volt, hatalmas kárt tett és nincs helye az országban”. Harper aztán kifogások és mentegetőzés nélkül részletezte a kényszerített asszimilálás lépéseit és eseményeit, és kifejezte reményét, hogy a jövőben a kanadai őslakosok, és más közösségek kölcsönös megértéssel tudnak majd egymás mellett élni.

Kanadát múltja újabb szörnyűségeivel szembesítik az őslakos gyerekek jelöletlen sírjai

A sírokat az őslakos gyerekeket asszimilációra kényszerítő egykori iskolák közelében fedezték fel. Azért, amit ezekben az egyházak által működtetett intézményekben elkövettek, a kanadai állam és a protestáns egyházak már bocsánatot kértek, a pápa még nem.

Justin Trudeau miniszterelnök 2017-ben kérte Ferenc pápát arra, hogy a katolikus egyház nevében kérjen bocsánatot a történtekért, de erre 2022. július 25-éig kellett várni. „Bocsánatot kérek, különösen azért, mert az egyház és a vallásos közösségek tagjai együttműködtek – nem utolsósorban közönyük révén – az akkori kormányok által támogatott kulturális rombolásban, és kényszerített asszimilációs törekvésekben, amelyek az átnevelő iskolákban csúcsosodtak ki” – mondta a vezeklő egyházfő. A pápa elmondta, hogy abban az indiánsaruban utazott Kanadába, amelyet az őslakos delegáció adott neki Vatikánban pár hónappal korábban. Ők kérték ezt tőle, mert a saru azokat a gyerekeket szimbolizálja, akik sosem tértek haza az átnevelő iskolákból.

Noha Ferenc pápát az őslakos közösségek hívták, a bocsánatkérés fogadtatása nem volt felhőtlenül pozitív, ami a helyzet súlyosságának fényében talán nem is elvárható. A BBC beszámolója szerint Ferenc beszédét taps és ováció fogadta, több jelenlévő áldozat meg is hatódott, ugyanakkor vannak túlélők, akik szerint mindez korántsem ilyen egyszerű, és nem kérnek az álszentségből. Egyikük, Victoria McIntosh, akit az átnevelő iskolában évekig szexuálisan zaklatott egy pap, nem érez hajlandóságot, hogy megbocsásson a katolikus egyháznak, érzése és dühe pedig nem egyedi.

Egy másik túlélő, Joe Daniels például azt nehezményezte, hogy a pápát hívni kellett, és nem magától jött. A nyolcvanéves Henry Boubard pedig egyenesen úgy véli, hogy elkéstek a bocsánatkéréssel.

Elvettétek a taníttatásom, elvettétek az életem, elvettétek a házasságom, elvettétek az identitásom, elvettetek mindent, ami lenni akartam. Most ez mind semmi, és azt mondjátok, hogy sajnálom

– mondja Boubard, akit hétévesen vettek el a családjától, és az intézményben töltött kilenc éve alatt érzelmileg, fizikálisan és szexuálisan is bántalmaztak. Ezután az alkoholizmusba menekült, és elmondása szerint traumái miatt volt képtelen igazán szeretni feleségét és gyerekeit. Többen szándékosan meg sem hallgatták a pápa beszédét.

Egy őslakos hallgatja Ferenc pápa beszédét a Citadelle de Quebec-ben július 27-én

AFP / Vincenzo Pinto

Voltak olyanok is, akik szerint szentségtörés volt az indián fejdísz a katolikus egyházfő fején. Ennél is fontosabb azonban, amit a Washington Post egyik véleménycikkében fogalmazott meg az egyik érintett, aki a családjában az első generációhoz tartozik, akiknek a tagjait nem küldték átnevelő iskolákba. Szerinte ugyanis a katolikus egyház kárpótlással és folyamatos szolidaritással tartozik az őslakosoknak, és erőfeszítéseket kellene tenni, hogy felélesszék és ismét tanítsák az őslakosok nyelvét, ha tényleg komolyan lehet venni a pápa bocsánatkérését.

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: