Jasszer Arafat (eredeti nevén Abdel Rauf Arafat al-Kudva al-Huszeini), a palesztin mozgalom vezére amerikai, angol, francia források szerint 1929. augusztus 24-én született Kairóban, míg a hivatalos verzió 1929. augusztus 4-ét és Jeruzsálem arab negyedét jelöli megszületési dátumként és helyként.
Apja köztiszteletben álló textilkereskedő volt, anyai ágon Fatimáig, Mohamed próféta lányáig vezeti vissza családfáját. 17 éves korában csatlakozott a héber állam megteremtése ellen harcoló fegyveres palesztin csoportokhoz, részt vett az arabok és zsidók közötti 1947-1948-as harcokban, majd az Izrael létrehozását követő 1948-as háborúban. Az izraeli győzelem után a tízgyermekes Arafat-család is a palesztin menekültek sorsára jutott, és a Gáza övezetben talált ideiglenes otthonra.
Jasszer a kairói műegyetemen építészmérnöki diplomát szerzett, majd katonatiszti akadémiát végzett, és az egyiptomi hadsereg hadnagyaként részt vett az 1956-os második arab-izraeli háborúban. Ezután Kuvaitban építészeti-műszaki vállalkozást alapított, megteremtve a későbbi el-Fatah anyagi bázisát. A szervezet, amelyet 1959-ben ifjú palesztin aktivistákkal hozott létre, 1964-ben indította el első fegyveres akcióját izraeli területen. (A világszerte ismert elnevezés, el-Fatah, a Palesztinai Felszabadítási Mozgalom arab nevének visszafelé olvasott kezdőbetűiből állt össze, de ennek a szónak önálló jelentése is van: a Korán 48. szúrájának a címe, s nyitást, hódítást jelent.)
Arafat 1970 júniusában az el-Fatah vezetője lett. Bár a szervezet elhatárolta magát a kalandoroktól, az értelmetlen terrorcselekményeket elkövető anarchista csoportoktól, Izrael vezetői évtizedeken át őt tekintették a legfőbb terroristának, aki a háttérből irányítja a zsidó állam megsemmisítésére irányuló kísérleteket. Arafatot 1969. február 4-én megválasztották az 1964-ben alakult Palesztinai Felszabadítási Szervezet Végrehajtó Bizottságának elnökévé, ekkor vált ismertté nemzetközileg is a fejét borító kefiája és olajzöld uniformisa.
Az 1970-es években gerillái belekeveredtek a libanoni polgárháborúba. Az ország déli részére összevont palesztin erők miatt Izrael 1982-ben megtámadta északi szomszédját, és elérte a PFSZ távozását. A palesztinok Jementől Tunéziáig szóródtak szét, ő maga - miután 1983 júniusában kiutasították Damaszkuszból - Tuniszba helyezte át a PFSZ székhelyét.
Arafat a palesztin mozgalom "szent háborúja", az intifáda 1987-ben történt megindításával került újból előtérbe. A száműzetésben tevékenykedő palesztin parlament őt választotta az 1988. november 15-én egyoldalúan kikiáltott - és 70 állam által elismert - palesztin állam elnökévé. Arafat még az év végén nyilvánosan elismerte s békülésre hívta fel Izraelt. Hosszú tárgyalási folyamat után, 1993. szeptember 13-án történelmi esemény színhelye volt a washingtoni Fehér Ház: Arafat és Jichak Rabin izraeli miniszterelnök kezet szorított a palesztin autonómiára vonatkozó Elvi Nyilatkozat aláírása alkalmából. 1994-ben mindkettőjüket Nobel-békedíjjal tüntették ki Simon Peresz akkori izraeli külügyminiszterrel együtt.
A Gáza-övezet, Jerikó és Ciszjordánia önkormányzatának megvalósulásával 1994 júliusában Arafat visszatért tunéziai száműzetéséből a palesztin területekre. 1994 júliusától 1995 decemberéig a Palesztin Hatóság elnöki tisztét töltötte be, majd az 1996. január 20-án létrejött Palesztin Autonómiatanács élére állt.
Magánélete sokáig nem létezett, hiszen ő a palesztin mozgalommal "jegyezte el" magát. 1992-ben feleségül vette egyik munkatársnőjét, a sorbonne-i közgazdasági diplomával rendelkező Szuha Tavilt, egy ciszjordániai keresztény polgárjogi harcos nála harminc évvel fiatalabb lányát, aki férje kedvéért áttért az iszlám hitre. 1995-ben megszületett kislányuk, Zahva. Arafat nem dohányzik, nem fogyaszt alkoholt és kávét.
Arafat álma, egy palesztin állam létrehozása Kelet-Jeruzsálem fővárossal, a 2000. szeptember 28-án kirobbant második intifáda nyomán romba dőlt. A radikális palesztin mozgalmak sűrűsödő merényletei miatt az izraeli kormány 2002-ben Arafatot ellenségnek nyilvánította, teljesen elszigetelte s blokád alá helyezte. A politikust mára nyíltan leírta az amerikai és az izraeli vezetés, miközben személye még mindig megtestesíti a palesztin ellenállást, és a palesztinok körében általános tiszteletnek örvend. Élete mindenképpen egy korszakot ível át a Közel-Keleten. (MTI)
Apja köztiszteletben álló textilkereskedő volt, anyai ágon Fatimáig, Mohamed próféta lányáig vezeti vissza családfáját. 17 éves korában csatlakozott a héber állam megteremtése ellen harcoló fegyveres palesztin csoportokhoz, részt vett az arabok és zsidók közötti 1947-1948-as harcokban, majd az Izrael létrehozását követő 1948-as háborúban. Az izraeli győzelem után a tízgyermekes Arafat-család is a palesztin menekültek sorsára jutott, és a Gáza övezetben talált ideiglenes otthonra.
Jasszer a kairói műegyetemen építészmérnöki diplomát szerzett, majd katonatiszti akadémiát végzett, és az egyiptomi hadsereg hadnagyaként részt vett az 1956-os második arab-izraeli háborúban. Ezután Kuvaitban építészeti-műszaki vállalkozást alapított, megteremtve a későbbi el-Fatah anyagi bázisát. A szervezet, amelyet 1959-ben ifjú palesztin aktivistákkal hozott létre, 1964-ben indította el első fegyveres akcióját izraeli területen. (A világszerte ismert elnevezés, el-Fatah, a Palesztinai Felszabadítási Mozgalom arab nevének visszafelé olvasott kezdőbetűiből állt össze, de ennek a szónak önálló jelentése is van: a Korán 48. szúrájának a címe, s nyitást, hódítást jelent.)
Arafat 1970 júniusában az el-Fatah vezetője lett. Bár a szervezet elhatárolta magát a kalandoroktól, az értelmetlen terrorcselekményeket elkövető anarchista csoportoktól, Izrael vezetői évtizedeken át őt tekintették a legfőbb terroristának, aki a háttérből irányítja a zsidó állam megsemmisítésére irányuló kísérleteket. Arafatot 1969. február 4-én megválasztották az 1964-ben alakult Palesztinai Felszabadítási Szervezet Végrehajtó Bizottságának elnökévé, ekkor vált ismertté nemzetközileg is a fejét borító kefiája és olajzöld uniformisa.
Az 1970-es években gerillái belekeveredtek a libanoni polgárháborúba. Az ország déli részére összevont palesztin erők miatt Izrael 1982-ben megtámadta északi szomszédját, és elérte a PFSZ távozását. A palesztinok Jementől Tunéziáig szóródtak szét, ő maga - miután 1983 júniusában kiutasították Damaszkuszból - Tuniszba helyezte át a PFSZ székhelyét.
Arafat a palesztin mozgalom "szent háborúja", az intifáda 1987-ben történt megindításával került újból előtérbe. A száműzetésben tevékenykedő palesztin parlament őt választotta az 1988. november 15-én egyoldalúan kikiáltott - és 70 állam által elismert - palesztin állam elnökévé. Arafat még az év végén nyilvánosan elismerte s békülésre hívta fel Izraelt. Hosszú tárgyalási folyamat után, 1993. szeptember 13-án történelmi esemény színhelye volt a washingtoni Fehér Ház: Arafat és Jichak Rabin izraeli miniszterelnök kezet szorított a palesztin autonómiára vonatkozó Elvi Nyilatkozat aláírása alkalmából. 1994-ben mindkettőjüket Nobel-békedíjjal tüntették ki Simon Peresz akkori izraeli külügyminiszterrel együtt.
A Gáza-övezet, Jerikó és Ciszjordánia önkormányzatának megvalósulásával 1994 júliusában Arafat visszatért tunéziai száműzetéséből a palesztin területekre. 1994 júliusától 1995 decemberéig a Palesztin Hatóság elnöki tisztét töltötte be, majd az 1996. január 20-án létrejött Palesztin Autonómiatanács élére állt.
Magánélete sokáig nem létezett, hiszen ő a palesztin mozgalommal "jegyezte el" magát. 1992-ben feleségül vette egyik munkatársnőjét, a sorbonne-i közgazdasági diplomával rendelkező Szuha Tavilt, egy ciszjordániai keresztény polgárjogi harcos nála harminc évvel fiatalabb lányát, aki férje kedvéért áttért az iszlám hitre. 1995-ben megszületett kislányuk, Zahva. Arafat nem dohányzik, nem fogyaszt alkoholt és kávét.
Arafat álma, egy palesztin állam létrehozása Kelet-Jeruzsálem fővárossal, a 2000. szeptember 28-án kirobbant második intifáda nyomán romba dőlt. A radikális palesztin mozgalmak sűrűsödő merényletei miatt az izraeli kormány 2002-ben Arafatot ellenségnek nyilvánította, teljesen elszigetelte s blokád alá helyezte. A politikust mára nyíltan leírta az amerikai és az izraeli vezetés, miközben személye még mindig megtestesíti a palesztin ellenállást, és a palesztinok körében általános tiszteletnek örvend. Élete mindenképpen egy korszakot ível át a Közel-Keleten. (MTI)