Hvg.hu: Más és más időszakban kezdtetek el blogot írni (Sue és Judit legalább három éve, Anna pedig év elején). Milyen impulzusok vezettek ahhoz, hogy elkezdjétek?
Judit (Combfiksz): Nem akkor pusztult el a kutyám, nem akkor hagytak ott és nem is akkor derült ki, hogy munkanélküli leszek. Valami chates beszélgetés közben egy srác betett egy linket, amire rákattintottam, és az egész szövegből nem értettem semmit. Azt mondta, ezt ő csinálja. Ezt még kétszer-háromszor eljátszotta velem, amire olyan ideges lettem, hogy végigolvastam az egész valamit, amiről akkor még nem tudtam, hogy blognak hívják. A végére sem értettem az egészből semmit, de úgy, hogy ez nagyon tetszett. Másnap a blogspoton regisztráltam magam és lett egy szürke-fekete kinézetű oldalam. Így kezdődött.
Sue (Suematra): Egy teljesen érdektelen sztorit meséltem valakinek - talán arról, hogy kifolyt a cipőfényező -, és ő mosolyogva mondta, hogy olvassak blogot, mert azokban pont ilyen dolgokat írnak emberek. Így aztán olvasgattam, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve írni kezdtem.
Anna (Munkanapló): Nálam, ahogyan ez az első, megmagyarázhatatlanul hosszú bejegyzésemből kiderül, egy sokkoló menzalátogatás indította be a láncreakciót.
Hvg.hu: Sue banki alkalmazott, Judit közalkalmazott, a Munkanapló pedig a köztisztviselői lét és nemlét közti egyensúlyozást viszi színre. Van-e, vagy volt-e korábban szépirodalmi ambíciótok, amit a blogírással igyekeztek pótolni? S ha igen, blogotok népszerűsége felélesztette bennetek újra ezt az ambíciót?
Anna: Szép interpretáció, köszönöm. Van, volt, lesz. Kompenzálok, szublimálok, de főleg félek. Juj. Bennem nem élesztette újra, mert, ugye, félek.
Sue: Én egyértelműen pszichológai céllal kezdtem írni, nem nagyon figyeltem a stílusra - úgy írtam, ahogy beszélek. Aztán jöttek a pozitív visszajelzések, kiderült, hogy olvasnak engem. Egyre inkább szórakoztató céllal írtam. Ma már nem az a lényeg, hogy kiírjam magamból a dolgokat, hanem hogy szórakoztassak. Gondolkozom azon, hogy írjak mást is.
Judit: Az írás az írás. Lehet a használati utasítást és a haikut is annak nevezni, mindkettőnek írás a neve. Nem kell ezen semmit túldimenzionálni. Írni akar az ember, ír, nem akar, nem ír. Nemigen értek semmihez, és a blogomban ezt jól lehet úgy tálalni, hogy sokmindenhez értek egy kicsit. Annyi közhelyet lehetne ide gyűjteni, hogy öröm lenne olvasni. (Nem.) A blog szelep, a blog sziget, a blog játszótér, a blog az ilyen-olyan hajlamok kiélésének ideális közege, blablabla. És közben meg tényleg. Csak a saját nevemben tudok beszélni: szeretek ide idétlenkedni, ez a nagy igazság.
Hvg.hu: Fontos számotokra az anonimitás? Sue és Judit magánélete aránylag pontosan letapogatható a napló alapján, Anna pedig inkább kerüli a témát. Hogyan írtok egy hozzátok közel álló személyről, figyelembe véve, hogy egy csomó ismerősötök ráakadhatott már a naplótokra? Megváltoztattok neveket, hogy ne legyenek felismerhetők tulajdonosaik? Kínosan ügyeltek arra, hogy környezetetek ne tudjon naplótokról? Előfordul, hogy egy sértődést megelőzendő előre „cenzúráztok” egy bejegyzést, vagy próbáljátok elvenni az élét?
Anna: Az anonimitás, mondhatni, egzisztenciális kérdés lenne, ha nem lennék egyúttal annyira hiú, hogy a kilétem elég könnyen kikövetkeztethető legyen az aláírásomból, nem beszélve arról, hogy most is Annának vagyok szólítva, ami azért jogos, mert így hívnak. Én ritkán írok az ismerőseimről, mert szerencsére nem itt dolgoznak, de amikor igen, akkor utónév kezdőbetűje jelöl vagy ez: az Apukám. Nem ügyelek kínosan, de pl. a nővéremnek még mindig nem említettem. (Mert kínosan ügyelek netán?) A barátaimat viszont rendszeres számonkéréssel terrorizálom. Főleg a kontroll miatt, egyébként.
Sue: Egy ideig nekem is fontos volt az anonimitás, de mivel én a való életben sem nagyon ismerem a titok fogalmát, egyre kevésbé érdekelt, hogy ki olvas. Nem írok senkiről olyat, amit nem mondanék az illető szemébe. Mások életét próbálom tiszteletben tartani, ami nehéz, amikor a másik ember élete az enyém is. A pasikkal kicsit bonyolult a helyzet. Hiszen egy idő után elmondom, hogy blogot írok - ezt fontos információnak tartom magamról. És olyankor néha utólag cenzúrázok ezt azt - nem kell feltétlenül tudnia, hogy egy hónapja nézegetem a vállát. Aztán visszacenzúrátlanítok - amikor már elárultam, hogy egy hónapja nézegetem a vállát... A reakciójuk egyébként érdekes: először megrémülnek, hogy írni fogok róluk, meg is tiltják, aztán megsértődnek, ha nincsenek benne.
Judit: Természetes, hogy befolyásol az írás közben az, akiről írok, és akiről tudom, hogy ezt el is fogja olvasni. Nem szeretnék kellemetlen helyzetbe hozni embereket, ezért inkább kerülöm az olyan témákat, amik később lelkiismereti kérdést vagy fejfájást okoznának nekem. Lehet, hogy ez gyávaság, nem tudom, de akkor inkább számolok háromig és nem írok az illetőről semmit. Vagy úgy csinálom, hogy a nyuszikából hangyászsül, a villamosból meg 7-es busz lesz. Nincsenek elveim arról, hogy kinek árulom el a blogot és kinek nem. Jó példa erre az, hogy a mostani munkahelyemet egy kedves blogolvasóm közbenjárásának köszönhetem, akinek így tulajdonképpen munkatársa lettem, viszont azóta egy kollégámnak sem árultam még el a blogot. Ne kérdezd, miért, nem tudom.
Hvg.hu: Aktuális közéleti kérdésekre nem nagyon reflektálnak naplóitok. Fontosnak tartjátok, hogy ettől ne legyenek érintve a bejegyzések?
Sue: Azért nem írok ilyesmiről, mert annyira nem érdekel - vagy legalábbis nem tartom annyira fontosnak, hogy írjak róla. Azért néhányszor már megfogalmaztam a véleményemet az antiszemitizmusról.
Judit: Igen, lehet ebben valami tudatosság, ezeket a dolgokat inkább kihagyom belőle. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincsen véleményem. Konfliktuskerülés lenne? Lehet, hogy az.
Anna: Én néha utalgatok azért. Konkrét politizálás persze ritkán van, ugyanakkor szerintem a hozzáállásom körvonalai kirajzolódnak, persze nem a pártpreferencia szintjén (talán), inkább valami világképfélében (talán). Ez szerintem semmiképp nem baj, valószínűleg nem érezném magaménak a szöveget, ha nem így lenne.
Hvg.hu: A szórakoztatóbb tartalom kedvéért egyébként kiszínezitek-e néha sztorijaikat?
Judit: Naná!
Sue: Szándékosan semmiképpen sem. Van egy barátnőm, aki egyszer azt mondta, hogy a blog-verzió színesebb. De aztán rájött, hogy én így élem meg a dolgokat.
Anna: Nem-nem, soha. Egyébként tényleg nem jellemző, itt valóban ennyire vidám az élet.
Hvg.hu: A zsűri zömében férfiakból állt, s jobbára női blogokat jelöltek. Sejtitek ennek az okát? Ti láttok különbséget a férfiak és a nők által írt naplók között?
Anna: A látszattal ellentétben ez nem egy egyszerű kérdés. A jobbára férfiakból álló szakmai zsűri ítéletet hirdet a jobbára nőkből álló szerzők fölött? Szép. Nem, jelen esetben nem érzem ezt. Különbség valószínűleg van, az egyik női szöveg, a másik meg nem (hanem férfi). Sue és Combfiksz írásait személy szerint teljes mértékben női szövegnek tartom, a sajátom kapcsán ez (nekem legalábbis) nem ennyire egyértelmű. Viszont nő vagyok, kétségtelenül, szóval... nem tudom. Ez tényleg nehéz, és nem értek a témához eléggé, sajnos.
Judit: Én rengeteg blogot olvasok, legalább annyi férfiét, mint nőét. Nyilván van különbség, ha nő és ha férfi írja őket, de ha ezeket most tételesen megpróbálnám felsorolni, el is menne a kedvem az egésztől. Van egy pár vicc arról, hogy hogyan látja/mondja el egy nő ugyanazt a dolgot másképp, mint egy férfi, de ennél talán kicsit árnyaltabb a dolog. Én szeretek a színházról, a kutyaszarról és a dugásról is olvasni, ha az nekem élvezetes. Van olyan blog, amit rendszeresen olvasok, és még mindig nem tudtam eldönteni, hogy nő vagy férfi írja-e. Nem is fontos.
Sue: Nem tudom, jobbak-e a nők által írt blogok. Az életben a pasik ironikusabbak. Az én blogomban férfias irónia van, női hülyeségekkel vegyítve. Szerintem ezt bírják a pasik. De csak olvasni...
Hvg.hu: Aki eddig nekiállt blogot olvasni, vagy írni, az igyekezett belesimulni ebbe a közegbe, megtanulta a szabályait. Éreztek a visszajelzésekből olyan változást, hogy a Golden Blog miatt ezúttal egy más réteg kezdett olvasni benneteket? Örültök vagy zavar titeket a nagyobb nyilvánosság?
Sue: Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem változott a blogom az olvasók miatt. Bennem is van megfelelni vágyás. De amíg valamennyi embert szórakoztatni tudok, addig nem foglalkozom azzal, hogy kinek nem tetszik. Ha egy kör közepén állsz, valakinek mindenképpen a fenekedet mutatod...
Judit: Leginkább zavarba hoz. Hazudnék, ha azt mondanám, nem örülök neki, de azt biztos, hogy ha eddig ötször meggondoltam, mit írok le, most már tizenötször meg fogom gondolni. És ez nem baj. Véresen komolyan venni viszont tilos.
Anna: Nem tudom, hogy beszélhetek-e a közönségem társadalmi rétegzettségéről, az IP-címek nem nagyon segítenek, sajnos. Vannak visszajelzések is, amik arról szólnak, hogy eddig nem ismerte, de most annál inkább, és ez nagyon jólesik, persze. Többen olvasnak, az biztos. A 100-as listára kerülés után is nőtt a neviddel látogatottsága, és annak egyértelműen örültem. Az eredményhirdetést követően aztán megint ugrott egy nagyot, attól viszont megijedtem. Mert ebben az egészben nekem eddig a tétnélküliség volt a vonzó, illetve, hogy én magam nem érzem irodalmi jellegűnek a produktumot, akkor viszont ide is benyomult a megfelelési kényszer, ami csak ronthat a szövegen, legalábbis, ha én írom. De: ami érdekes volt számomra is, hogy nem tudtam magamba fojtani a szót, bár lehet, hogy kellett volna.
Judit (Combfiksz): Nem akkor pusztult el a kutyám, nem akkor hagytak ott és nem is akkor derült ki, hogy munkanélküli leszek. Valami chates beszélgetés közben egy srác betett egy linket, amire rákattintottam, és az egész szövegből nem értettem semmit. Azt mondta, ezt ő csinálja. Ezt még kétszer-háromszor eljátszotta velem, amire olyan ideges lettem, hogy végigolvastam az egész valamit, amiről akkor még nem tudtam, hogy blognak hívják. A végére sem értettem az egészből semmit, de úgy, hogy ez nagyon tetszett. Másnap a blogspoton regisztráltam magam és lett egy szürke-fekete kinézetű oldalam. Így kezdődött.
Sue (Suematra): Egy teljesen érdektelen sztorit meséltem valakinek - talán arról, hogy kifolyt a cipőfényező -, és ő mosolyogva mondta, hogy olvassak blogot, mert azokban pont ilyen dolgokat írnak emberek. Így aztán olvasgattam, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve írni kezdtem.
Anna (Munkanapló): Nálam, ahogyan ez az első, megmagyarázhatatlanul hosszú bejegyzésemből kiderül, egy sokkoló menzalátogatás indította be a láncreakciót.
Hvg.hu: Sue banki alkalmazott, Judit közalkalmazott, a Munkanapló pedig a köztisztviselői lét és nemlét közti egyensúlyozást viszi színre. Van-e, vagy volt-e korábban szépirodalmi ambíciótok, amit a blogírással igyekeztek pótolni? S ha igen, blogotok népszerűsége felélesztette bennetek újra ezt az ambíciót?
Anna: Szép interpretáció, köszönöm. Van, volt, lesz. Kompenzálok, szublimálok, de főleg félek. Juj. Bennem nem élesztette újra, mert, ugye, félek.
Sue: Én egyértelműen pszichológai céllal kezdtem írni, nem nagyon figyeltem a stílusra - úgy írtam, ahogy beszélek. Aztán jöttek a pozitív visszajelzések, kiderült, hogy olvasnak engem. Egyre inkább szórakoztató céllal írtam. Ma már nem az a lényeg, hogy kiírjam magamból a dolgokat, hanem hogy szórakoztassak. Gondolkozom azon, hogy írjak mást is.
Judit: Az írás az írás. Lehet a használati utasítást és a haikut is annak nevezni, mindkettőnek írás a neve. Nem kell ezen semmit túldimenzionálni. Írni akar az ember, ír, nem akar, nem ír. Nemigen értek semmihez, és a blogomban ezt jól lehet úgy tálalni, hogy sokmindenhez értek egy kicsit. Annyi közhelyet lehetne ide gyűjteni, hogy öröm lenne olvasni. (Nem.) A blog szelep, a blog sziget, a blog játszótér, a blog az ilyen-olyan hajlamok kiélésének ideális közege, blablabla. És közben meg tényleg. Csak a saját nevemben tudok beszélni: szeretek ide idétlenkedni, ez a nagy igazság.
A való életben sem ismerem a titok fogalmát (Oldaltörés)
Hvg.hu: Fontos számotokra az anonimitás? Sue és Judit magánélete aránylag pontosan letapogatható a napló alapján, Anna pedig inkább kerüli a témát. Hogyan írtok egy hozzátok közel álló személyről, figyelembe véve, hogy egy csomó ismerősötök ráakadhatott már a naplótokra? Megváltoztattok neveket, hogy ne legyenek felismerhetők tulajdonosaik? Kínosan ügyeltek arra, hogy környezetetek ne tudjon naplótokról? Előfordul, hogy egy sértődést megelőzendő előre „cenzúráztok” egy bejegyzést, vagy próbáljátok elvenni az élét?
Anna: Az anonimitás, mondhatni, egzisztenciális kérdés lenne, ha nem lennék egyúttal annyira hiú, hogy a kilétem elég könnyen kikövetkeztethető legyen az aláírásomból, nem beszélve arról, hogy most is Annának vagyok szólítva, ami azért jogos, mert így hívnak. Én ritkán írok az ismerőseimről, mert szerencsére nem itt dolgoznak, de amikor igen, akkor utónév kezdőbetűje jelöl vagy ez: az Apukám. Nem ügyelek kínosan, de pl. a nővéremnek még mindig nem említettem. (Mert kínosan ügyelek netán?) A barátaimat viszont rendszeres számonkéréssel terrorizálom. Főleg a kontroll miatt, egyébként.
Sue: Egy ideig nekem is fontos volt az anonimitás, de mivel én a való életben sem nagyon ismerem a titok fogalmát, egyre kevésbé érdekelt, hogy ki olvas. Nem írok senkiről olyat, amit nem mondanék az illető szemébe. Mások életét próbálom tiszteletben tartani, ami nehéz, amikor a másik ember élete az enyém is. A pasikkal kicsit bonyolult a helyzet. Hiszen egy idő után elmondom, hogy blogot írok - ezt fontos információnak tartom magamról. És olyankor néha utólag cenzúrázok ezt azt - nem kell feltétlenül tudnia, hogy egy hónapja nézegetem a vállát. Aztán visszacenzúrátlanítok - amikor már elárultam, hogy egy hónapja nézegetem a vállát... A reakciójuk egyébként érdekes: először megrémülnek, hogy írni fogok róluk, meg is tiltják, aztán megsértődnek, ha nincsenek benne.
Judit: Természetes, hogy befolyásol az írás közben az, akiről írok, és akiről tudom, hogy ezt el is fogja olvasni. Nem szeretnék kellemetlen helyzetbe hozni embereket, ezért inkább kerülöm az olyan témákat, amik később lelkiismereti kérdést vagy fejfájást okoznának nekem. Lehet, hogy ez gyávaság, nem tudom, de akkor inkább számolok háromig és nem írok az illetőről semmit. Vagy úgy csinálom, hogy a nyuszikából hangyászsül, a villamosból meg 7-es busz lesz. Nincsenek elveim arról, hogy kinek árulom el a blogot és kinek nem. Jó példa erre az, hogy a mostani munkahelyemet egy kedves blogolvasóm közbenjárásának köszönhetem, akinek így tulajdonképpen munkatársa lettem, viszont azóta egy kollégámnak sem árultam még el a blogot. Ne kérdezd, miért, nem tudom.
Hvg.hu: Aktuális közéleti kérdésekre nem nagyon reflektálnak naplóitok. Fontosnak tartjátok, hogy ettől ne legyenek érintve a bejegyzések?
Sue: Azért nem írok ilyesmiről, mert annyira nem érdekel - vagy legalábbis nem tartom annyira fontosnak, hogy írjak róla. Azért néhányszor már megfogalmaztam a véleményemet az antiszemitizmusról.
Judit: Igen, lehet ebben valami tudatosság, ezeket a dolgokat inkább kihagyom belőle. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincsen véleményem. Konfliktuskerülés lenne? Lehet, hogy az.
Anna: Én néha utalgatok azért. Konkrét politizálás persze ritkán van, ugyanakkor szerintem a hozzáállásom körvonalai kirajzolódnak, persze nem a pártpreferencia szintjén (talán), inkább valami világképfélében (talán). Ez szerintem semmiképp nem baj, valószínűleg nem érezném magaménak a szöveget, ha nem így lenne.
Hvg.hu: A szórakoztatóbb tartalom kedvéért egyébként kiszínezitek-e néha sztorijaikat?
Judit: Naná!
Sue: Szándékosan semmiképpen sem. Van egy barátnőm, aki egyszer azt mondta, hogy a blog-verzió színesebb. De aztán rájött, hogy én így élem meg a dolgokat.
Anna: Nem-nem, soha. Egyébként tényleg nem jellemző, itt valóban ennyire vidám az élet.
Szeretek a színházról, a kutyaszarról és a dugásról is olvasni.. (Oldaltörés)
Hvg.hu: A zsűri zömében férfiakból állt, s jobbára női blogokat jelöltek. Sejtitek ennek az okát? Ti láttok különbséget a férfiak és a nők által írt naplók között?
Anna: A látszattal ellentétben ez nem egy egyszerű kérdés. A jobbára férfiakból álló szakmai zsűri ítéletet hirdet a jobbára nőkből álló szerzők fölött? Szép. Nem, jelen esetben nem érzem ezt. Különbség valószínűleg van, az egyik női szöveg, a másik meg nem (hanem férfi). Sue és Combfiksz írásait személy szerint teljes mértékben női szövegnek tartom, a sajátom kapcsán ez (nekem legalábbis) nem ennyire egyértelmű. Viszont nő vagyok, kétségtelenül, szóval... nem tudom. Ez tényleg nehéz, és nem értek a témához eléggé, sajnos.
Judit: Én rengeteg blogot olvasok, legalább annyi férfiét, mint nőét. Nyilván van különbség, ha nő és ha férfi írja őket, de ha ezeket most tételesen megpróbálnám felsorolni, el is menne a kedvem az egésztől. Van egy pár vicc arról, hogy hogyan látja/mondja el egy nő ugyanazt a dolgot másképp, mint egy férfi, de ennél talán kicsit árnyaltabb a dolog. Én szeretek a színházról, a kutyaszarról és a dugásról is olvasni, ha az nekem élvezetes. Van olyan blog, amit rendszeresen olvasok, és még mindig nem tudtam eldönteni, hogy nő vagy férfi írja-e. Nem is fontos.
Sue: Nem tudom, jobbak-e a nők által írt blogok. Az életben a pasik ironikusabbak. Az én blogomban férfias irónia van, női hülyeségekkel vegyítve. Szerintem ezt bírják a pasik. De csak olvasni...
Hvg.hu: Aki eddig nekiállt blogot olvasni, vagy írni, az igyekezett belesimulni ebbe a közegbe, megtanulta a szabályait. Éreztek a visszajelzésekből olyan változást, hogy a Golden Blog miatt ezúttal egy más réteg kezdett olvasni benneteket? Örültök vagy zavar titeket a nagyobb nyilvánosság?
Sue: Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem változott a blogom az olvasók miatt. Bennem is van megfelelni vágyás. De amíg valamennyi embert szórakoztatni tudok, addig nem foglalkozom azzal, hogy kinek nem tetszik. Ha egy kör közepén állsz, valakinek mindenképpen a fenekedet mutatod...
Judit: Leginkább zavarba hoz. Hazudnék, ha azt mondanám, nem örülök neki, de azt biztos, hogy ha eddig ötször meggondoltam, mit írok le, most már tizenötször meg fogom gondolni. És ez nem baj. Véresen komolyan venni viszont tilos.
Anna: Nem tudom, hogy beszélhetek-e a közönségem társadalmi rétegzettségéről, az IP-címek nem nagyon segítenek, sajnos. Vannak visszajelzések is, amik arról szólnak, hogy eddig nem ismerte, de most annál inkább, és ez nagyon jólesik, persze. Többen olvasnak, az biztos. A 100-as listára kerülés után is nőtt a neviddel látogatottsága, és annak egyértelműen örültem. Az eredményhirdetést követően aztán megint ugrott egy nagyot, attól viszont megijedtem. Mert ebben az egészben nekem eddig a tétnélküliség volt a vonzó, illetve, hogy én magam nem érzem irodalmi jellegűnek a produktumot, akkor viszont ide is benyomult a megfelelési kényszer, ami csak ronthat a szövegen, legalábbis, ha én írom. De: ami érdekes volt számomra is, hogy nem tudtam magamba fojtani a szót, bár lehet, hogy kellett volna.