Párátlanítás

Pierre-Laurent Aimard zongoraestje
Debussy, Schumann és Kurtág György művei

Pierre-Laurent Aimard Visszafogottan © Gramofon

Ha Aimard, akkor elsősorban Ligeti György „transzcendens” nehézségű etűdjei, Messiaen grandiózus zongoraciklusa (Húsz pillantás a gyermek Jézusra) vagy a közeljövő Eötvös-premierje (CAP-KO, zongoraverseny Bartók emlékére) jut az ember eszébe, még akkor is, ha az utóbbi időben Aimard vissza-visszatérni látszik a klasszikus zongorairodalom remekműveihez, például Mozart és Beethoven zongoraversenyeihez. Ő az az előadóművész, aki elképesztő technikai akadályokat leküzdő művek megszólaltatójaként vált a kortárs zene meghatározó tolmácsolójává és (mint Ligeti esetében) inspirátorává.

Debussy Prelűdjeinek első sorozatát nem zsongó, bódító karakterdarabok füzérének tekinti, nem is impresszionista pillanatfelvételek albumának, hanem gondosan felépített, egymással szoros kapcsolatban álló, kizárólag a tiszta zenei logika törvényeinek engedelmeskedő kompozíciós ciklusnak. Aimard mindent elkövet, hogy Debussy darabjai a lehető legtávolabb kerüljenek azoktól az esztétikai sztereotípiáktól, melyeket hagyományosan (és tévesen) az impresszionizmusból eredeztetünk. A magyar közönség előtt annak ellenére nincs könnyű dolga, hogy e felfogást képviseli egyik jeles hazai művészünk, Kocsis Zoltán is. Ugyanis nincs sodró lendület, fátyolos hangszín, varázsos fény, csak hangok kapcsolata, „mélystruktúra”, mintha csak Boulez zseniális elemzéseinek hangzó illusztrációját hallgatnánk. Megértem, ha valaki úgy összegzi Aimard Debussy-játékát, hogy nem magával ragadó. Szerintem meggyőző és megvilágító. Magával ragadó akkor lehetett volna, ha a körülmények nem akadályozzák meg az elmélyült zenehallgatást és az elmélyült előadást. Sajnos a budapesti közönség most is a rosszabbik arcát mutatta, ami engem (s velem együtt sokakat) megakadályozott a koncentrációban, s ami még ennél is szomorúbb: kizökkentette az előadót. Látszott, hogy ő a Delphi táncosnők című nyitótételnél veszi fel a fonalat, és azt csak az utolsó tétel utolsó hangjánál, a Minstrelek legvégén szerette volna letenni. Ám e fonal újra s újra elszakadt (köhögés, telefon, zajok, stb.), és Aimard játékának intenzitása néha már csak a dühből fakadt.

A szünet előtt megvillantotta, hogy a kortárs zene igenis lehet könnyen élvezhető, szerethető muzsika (Kurtág György: Játékok). A második félidőben Schumann Szimfonikus etűdjeit játszotta. A darabok felszíni virtuozitását érzékelhetetlenné tette, nem a darabok káprázatos zenekari hangzását állította az előtérbe, hanem az egyes tételek zenei matériájának egyneműségét. Meglepett, hogy kezdetben nem volt technikailag feddhetetlen az előadás. Később azonban olajozottan pörgött a gépezet, és megfigyelhettem Aimard játékának néhány jellegzetességét. Ritkán élt dinamikai fokozással, inkább a hirtelen váltások formaszakaszoló szerepére irányította a figyelmet, s ami még ennél is feltűnőbb (már a Debussy-darabokban is jelét adta), alig-alig élt agogikával, azaz a leírt ritmusok hajlékony kezelésével. Úgy tűnt, hogy az agogika – melyet hagyományosan a zenei értelmezés egyik legfontosabb eszközének tartunk – a darab jelentésének feltárásában másodlagos funkciójú, a mű belső lélegzését, tagolódását Aimard szinte kizárólag a hangok kapcsolatára építi. Amit hallottunk, az nem önkifejezés volt, hanem szikár olvasat. S ez lenyűgöző. Ráadásként Debussy egyik etűdjét és Kurtág szellemes néma-darabját, a Pantomimet játszotta el.

Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely