Nem elég ütőképes

Mino Cinelu és a Flame & Co. Trio
A38 hajó, 2006. március 8.

Mino Cinelu Problémás este © Gramofon

Mino Cinelu személyében olyan zenészt látott vendégül a magyar közönség, akinek Stingtől Lou Reedig a popzene, Miles Davistől a Weather Reporton át Pat Methenyig pedig a jazz is foglalkoztatta már ütőhangszereit. A Franciaországban született Cinelu apja nyomdokain jutott el a karibi Martinique szigetére, ahol rátalált a régió hihetetlenül sokszínű zenei világára. Cinelu hangszerei között ma afro-latin eredetűek éppúgy megtalálhatóak, mint ahogy ázsiai hangzások és ritmusok is gazdagítják egyéni stílusát. Mindez jól felhasznált elektronikával és profi énekhanggal együtt érett olyan különleges zenei stílussá, amely méltó az egész világ figyelmére. Az elismert stúdiózenész néhány éve úgy érezte, elég szellemi tőke birtokában van önálló szólókarrier kezdetéhez. Sokszor utólag derül ki: az ötletet csupán öncélú becsvágy, és nem valódi invenció kifejezése hajtja. Számos kiváló ütőhangszeres fennakadt már ezen a rafinált horgon, és Cinelu példája is, amely már-már cinikus karikatúrája önmagának, a papírformát hozza.

A probléma ott kezdődött, hogy az emberek nyolc után még mindig az A38 hajó kis ruhatári kajütjében nyomorogtak – nagysokára kiderült, hogy a hangbeállás gyötrelmei hosszabbra nyúltak a kelleténél. A flamencót játszó lelkes magyar csapat, a Latidos előszereplése után még egy teljes órát kellett malmozni a főműsorig. Így aztán a kiírt nyolc órás start helyett, előzenekarral és összesen kétórányi várakozással együtt Mino Cinelu éjjel tizenegykor lépett a színpadra. A közönség tetemes része a távozás mellett döntött, ám a másik rész kitartását is leforrázta a kezdet: az ütőhangszeres Mino az elektromos billentyűkhöz ült először. Az érthetetlen, valamilyen pidzsin nyelven szóló dalt recsegő-ropogó dinamikájú, tipikusan betanult kíséret tette még nehezebben elviselhetővé. A folytatásban végre dobjai mögé ugrott a zenész: a változatos hangszerek között elektromos és akusztikus perkák, sőt egy teljes dobfelszerelés is megszólalt, az első öt percben szinte minden instrumentum adott két-három hangot egymás után a keze alatt. Zenei élménynek ez még mindig aligha nevezhető, a koncepció teljes hiányának ellenhatása viszont gyorsan következett: a közönség hanyatt-homlok menekült, és a bő félházból az este végére csupán egy maroknyi „rajongókommandó” ugrált a színpad előtt.

A folytatás színvonalára jellemző, hogy Mino egyszer percekig téblábolt a színpadon, hogy találjon egy olyan mikrofont, ami szól – a bájos jelenetet egyetlen dobgép nem éppen szívhez szóló dörömbölése kísérte. Van ennél is rosszabb? A zenész egyik percben az útban lévő mikrofonállvánnyal hadakozott, a következőben pedig a székével folytatott elkeseredett küzdelmet, midőn egyik kezével a dobot verte, másikkal a széket próbálta normális helyzetbe tekerni. Az arcpirítóan komikus jelenetekkel szemben csupán a Flame & Co trió másik két tagjának, a flamenco-gitárosnak és az -énekesnek a teljesítménye jelentett némi ellenpontot: Paco el Lobó és Miguel Mipuente bulerias- és sevillanas-előadása hibátlan és szenvedélyes, néhány pillanatra megcsillantotta az andalúziai zene szépségeit. Cinelu azonban nem ismerte föl, hogy a két autentikus zenész megmentheti az estét – ő inkább leült a színpad elejére, és saját játékát tolva ismét a közönség orra alá, komolytalan mimikával és gesztusokkal bohóckodva végleg megadta a kegyelemdöfést saját produkciója számára.

H. Magyar Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely