Példás műsor muzsikusi vétkekkel

Bázeli Kamarazenekar
Martinů, Frank Martin, Heinz Holliger és Bartók művei
Karmester: Christopher Hogwood

Christopher Hogwood Élménygyilkos rutin © Gramofon

Lemezei alapján Hogwoodot jó muzsikusnak tartottam, bár sosem volt híres forradalmian újszerű interpretációiról. Most azonban, hogy Martinů, Frank Martin és Bartók zenéje révén személyesen is megismerhettem, felszínes előadó benyomását keltette, aki olyannyira bízik karmesteri tapasztalatában, hogy produkcióján talán már maga sem veszi észre: azt nem ő, hanem az élménygyilkos rutin irányítja. A karaktereket sokszor jól megragadja, de karmesteri munkája a dinamikai szintek jelzésében és a tempó diktálásában merül ki – ami nem lenne baj, ha a zenei szöveten a kidolgozottság, az aprólékos műhelymunka nyomait hallottuk volna. A harmóniák azonban számos esetben nem szóltak elég tömören, a szólamok pedig olyan szembetűnő helyeken is aránytalanok voltak, mint a cseh Martinů Kettősversenyének záróakkordjában, ahol a vad üstdobpergés a teljes zenekari hangzást elfedte.

Sajnos a karmester és muzsikusai ennél kínosabb pillanatokban is részeltették a közönséget. A magára maradt brácsaszólam kiábrándítóan hamisan szólt, a bizonytalan, nem eléggé koncentrált belépéseknél pedig nem lehetett tudni, hogy valaki csak véletlenül kezdte-e el a szólamát játszani (ilyet is hallhattunk), vagy netán jönnek majd a többiek is. Ezek a hibák leginkább a koncertet záró és bizonyára sokunk által várt Bartók-művet sújtották. Bármennyire rafinált is ritmikai világa, a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára ma már klasszikus alkotás, és ahogyan egy Mozart-szimfóniában sem illik a belépést elvéteni, úgy itt sem engedhető meg. Ezek és a pontatlanságok hallatán többször felmerült bennem a pimasznak is tekinthető kérdés: lehet, hogy Hogwood nem tudja elég jól a darabot? Megkapóan indult viszont a Zene első tételének fúgája: a szólamok egymás árnyékaiként tűntek elő, de a fortissimo csúcspont már nem volt igazán felépítve. A második tétel hálás örömzene, éppen ezért csodálkoztam azon, hogy Hogwood elképzeléseiből hiányzott a humor: érzéketlen maradt a fricskák, a bolondos dallamok, beugratós zenei strófák iránt.

A Bázeli Kamarazenekar nem az az együttes, amelynek tagjai az első pulttól az utolsóig teljes mellbedobással vesznek részt a zenei folyamatban, de számos gyengeségük ellenére többször örvendeztettek meg fiatalosan lendületes játékukkal, egységesen erőteljes hangzásukkal. Fontos megjegyezni, hogy ez a zenekar nem azonos a most műsorra tűzött darabokat egykor megrendelő mecénás, Paul Sacher híres csapatával, hiszen az utóbbi 1926-tól 1987-ig működött Basler Kammerorchester névvel, az itt hallott együttes, a Kammerorchester Basel pedig 1984-ben alakult. A műsort példás eredetiséggel válogatták össze; noha nem népszerű művekből állt, hozzájárult ahhoz, hogy Bartók remekművét más, vele – Heinz Holliger kortárs darabját leszámítva - többé-kevésbé azonos időben keletkezett művek felől is szemügyre vehessük, és újra rácsodálkozzunk a bartóki zsenialitásra.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely