Szonáták, mit akartok?

Csalog Gábor zongoraestje
Km.: Varga István (cselló)
Mozart, Debussy és Brahms művei
Május 22., Magyar Rádió Márványterme

Csalog Gábor Felemás élmény a Márványteremben © Gramofon

Mozart a-moll rondója (K. 511) nyitotta a kora esti hangversenyt. Kevés művésznek sikerül az, ami Csalognak most igen: Mozart-muzsikával – talán a legnehezebben előadható zenével – kezdeni úgy, hogy a darab nem válik a bemelegítés puszta eszközévé. Már a rondótéma bemutatása is eszményi volt, egyszerre érvényesült az anyag melankóliája, operai hangvétele, a dallam éneklő és deklamáló jellege. Csalog gondosan kerülte a pátosz hamiskás hangjait, a közjátékokban az improvizáltnak ható elkalandozások közvetlenül fejezték ki a gondolatok részben szertelen, részben meditatív csapongását. Ezek az epizódok retorikai értelemben gondolatkísérletek voltak, pszichológiai értelemben pedig fantáziálások, melyek jól illeszkedtek a mű zenei alapgondolatának melankóliájához. És mindezeken túl remekül kapcsolódott a következő, azonos hangnemű szonátához (K. 310). A kompozíciót április 11-én, a Magyar Tudományos Akadémia Dísztermében is előadta Csalog, sok indulattal, őszintén és a mű markánsabb vonásainak felvillantásával játszotta. Az akkori izgatottság, a kemény tempóváltások, az interpretáció szabadsága nem kopott meg a bő egy hónap alatt, de azért halványan már érzékelhettünk egyfajta érést, letisztulást. Ám nem ez volt a meghatározó.

A főtéma sajátos ritmusprofilja és a kis területeken belül lezajló tempóváltások alakították a darab kezdetét, ez a karakter a két előadás alapján Csalog koncepciójának egyik alappillérének tűnik. A zárótéma zavarosságát viszont esetlegesnek kell tartanom, ezt a benyomásomat az expozíció megismétlése maradéktalanul igazolta. Izgalmas döntésnek bizonyult, hogy a kidolgozást váratlanul visszafogott tempóban indította el, de nem tetszett, hogy éppen akkor fokozta túl a tempót és a hangerőt, amikor a zenei anyag bonyolultabb textúrára és sűrű harmóniákra váltott. Rengeteget változott egy hónap alatt a lassú tétel, a korábbi jelentéktelenségnek nyoma sem volt, sőt, úgy éreztem, hogy Csalog a szokásosnál jóval nagyobb formátumú zeneként tálalta a tételt. Ebben az is közrejátszott, hogy az a-moll rondó hangulatát törés nélkül tudta újra idevarázsolni. A tétel végi szelíd naivitás pedig epikusan kerekítette le a formát. A zárórondó indítását talányos ritmizálás jellemezte, a regiszter- és dinamikai váltások pedig még egyszer emlékeztettek az a-moll rondó fantáziajellegű epizódjaira.

A folytatásban Debussy etűdjeiből játszott hármat. A díszítésekre komponált etűd valóban olyan volt, mintha benne különböző zenei elemek, díszítő figurák sorakoznának fel, a zeneszerzői lelemény pedig abban áll, hogy ezeket az apró elemeket koherens sorozattá fűzi össze. Az előadói teljesítményt ebben az esetben az minősíti, hogy képes egységes hangulatba, színvilágba öltöztetni ezeket az elemeket, a játékmód természetes folyamatossága, gördülékenysége pedig fokozza a mű egységének érzetét. A befejezést különösen beszédessé tette a visszatérést sejtető hangvétel. A tobzódó futamokba torkoló kóda meglepetéssé, azaz valódi eseménnyé vált. A nyolcujjas etűdöt szemfényvesztő lazasággal játszotta a zongorista, az arpeggiókra írt etűd címe pedig – annak ellenére, hogy Csalog nem játszik kifejezetten színesen – színtanulmány is lehetne.

A második félidőt alapvetően bizakodva várhattuk, Csalog partnere Varga István volt. Debussy szonátájának első tétele (Prologue) azonban csúnya intonációs bizonytalansággal kezdődött. A második tétel (Sérénade) bizarr hangulata biztató volt, a biztonsági üzemmódban előadott finálé viszont lelohasztotta a reményeket. Brahms F-dúr szonátájában már nagyon sok bosszantó elemre figyelhettünk fel. A nyitótételben a két hangszer hangzásaránya nem mindig volt szerencsés és a gordonka tónusa is gyakorta volt bántó. Úgy tűnt, hogy a két előadó nem hagyott elég időt a produkció összecsiszolására. A Fisz-dúr lassútétel előtt sajnos hangolnia kellett a csellistának, így a hangnemkontraszt varázsából szinte semmi sem érvényesült, ráadásul a gordonka pengetett hangjai is érthetetlenül durván szóltak. Az f-moll scherzo démoni vonásaiból csak a fogvicsorgatás látszott, a cselló pedig gyakran volt hamis. A finálét már csak a koncert végének ígérete tartotta életben.

Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely