A The Manhattan Transfer koncertje
a Veszprémi Ünnepi Játékokon
augusztus 5, Veszprém, Várudvar
A The Manhattan Transfer Profi kiállás |
Tim Hauser (basszus, az együttes vezetője) úgy emlékezett, hogy tavaly is felléptek Magyarországon, és nagyon jól érezték magukat. „Ideköltözünk és Hungarian Transferré alakulunk” - szúrta közbe ironikusan-kedvesen Janis Siegel, bár tavaly valójában csak átutazóban jártak itt. Utoljára nyolc éve léptek Pesten fel. Most jelentősen csökkent a külsőségek és a mozgás szerepe a produkciójukban, de ez a veszprémi várudvaron, egy barokk palota kulisszája előtt nagyon is helyénvalónak tűnt. Passzolt az enyhén flitterezett, de mértéktartó nadrágkosztüm, csak a világítás volt igen kezdetleges. Az én jegyem a színpad oldalával még egy síkban lévő székre, az utolsó sorba szólt, nekem kiváló hangosítás jutott.
Az első dörgő tapsot Siegel (alt) szordínós trombitát utánzó szólója hozta meg a Tisket a Tasket című sztenderdben, melyet természetesen Ella Fitzgeraldnak ajánlottak. Az énekesek rajta kívül Jon Hendrickst, Dizzy Gillespie-t, Ray Charlest, a Count Basie zenekart és más jazz-legendákat kértek fel lemezeiken, maradandó újrafogalmazásokat létrehozva. Engem kevésbé győzött meg az utolsó előtti sorlemezük swing-koncepciója, talán az amerikai swingtánc-reneszánsz miatt erre volt szükség. De egy Benny Goodman-feldolgozásban Hauser Veszprémben megint megmutatta, hogy szöveg-artikulációban verhetetlen. Viszont saját első, készülő szólólemezének előjelei korántsem olyan jók, mint a koncertéi voltak. Előzetesként a Heartstrings című számot mutatta be, Milt Jackson elfelejtett énekes lemezéről. Borítsa továbbra is a feledés jótékony leple ezt a kínos giccset. Annál inkább invenciózus volt Cheryl Bentyne szoprán a saját szólójában, mindent felvonultatva eszköztárából. Alan Paul (tenor) is hozta a tőle megszokott szintet saját produkciójában, bár ő a legkevésbé összetett személyiség négyük közül, R&B-s, musicales előadása kissé poros, de mindig ül. Később Siegel is sorra került „egyéniben”: egy olyan Tea for Two-t produkált, kvázi-akusztikusan, amely után az összes jelenlévő jazzrajongó hangosan ujjongott.
A koncert igazi meglepetése az volt, hogy a húszéves Brasil című konceptlemezükről többször is megszólaltattak számokat, például a Quietude-ot és a Soul Food to Go-t. Ez a Gilberto Gil és Djavan fémjelezte anyag ugyanis sokáig kitérőnek tűnt a pop, swing és bebop jegyében kanyargó pályájukon. A kollektív improvizáció és a kvartett effekt-gazdag kísérete az utóbbi számban igazi különlegességet jelentett. A finálét most is a Birdlandre, másik híres szignáljukra építették. A ráadások közül a Duke of Dubuque a cappella szólalt meg, kezdetén és a modulációban intonációs bizonytalanságokkal, de így is meggyőzően lezárva a koncertet.
A kérdés, hogy vajon csupa rutin, esetleg már unalmas vagy fáradt produkciót vásárolt-e Veszprém fő attrakcióként a fesztivál szombat estéjére, egyértelmű nemmel válaszolható meg. Hiába érezhető ennyi év a lábukban, a hangjuk, a zenei tartalom, az előadásmód, az újításra való készség, a meggyőződés, és főleg a két női tag fejlődése (már mindkettő sikeres szólista), a muzikalitás és a stílusbeli változatosság magával ragadta az értő, fogékony közönséget. Veszprém Bobby McFerrin és mások után megint hozta a világszínvonalat.
Zipernovszky Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely