Jazz a sziklák alatt

A Christian McBride Band a Saalfeldeni fesztiválon
Augusztus 25., Saalfelden, Ausztria

A Christian McBride Band a színpadon. Bizonyítanak, nem ígérgetnek © Gramofon

Saalfeldenben, Salzburg tartomány eléggé eldugott, sziklás bércekkel körülvett, nem éppen izgalmas kisvárosában tavaly nem volt jazzfesztivál. 1975-ben indult hagyomány szakadt meg ezzel. Amikor még Saalfelden község volt, az istállóban, a szénakazlak között gyűltek össze a jazzrajongók. Újabban már épp a nyárvégi hétvégéről lett ismert a város, amely Bischofshofennel, Zell am See-vel, Kaprunnal kell megvívjon a látogatók figyelméért. Nincs mit csodálkozni rajta, hogy a helyi turisztikai egyesület hozta vissza a sírból az eredeti menedzsment által csődbe vitt rendezvényt. Valamivel kommerszebb lett így a fesztivál a visszajárók szerint, de a város egy impozáns kongresszusi központtal gazdagodott, amit ötvenegy további héten is lehet hasznosítani. Augusztus végén pedig ez a jazz főhadiszállása, nemzetközi távlatban is. A sátras romantikát is sikerült átmenteni: a kongresszusi központ nagyszínpadának eseményeit a főtéri kivetőn ingyen, az elé felhúzott hatalmas sörsátorból kényelmesen lehetett élvezni. Ezzel legalább megduplázták az átlagosan 1500 napijegyes néző számát.

A hagyomány folytatódott azzal is, hogy hazai előadó adta a hivatalos nyitókoncertet: a szárnykürtös Lorenz Raab új műsorának ősbemutatója Raab hangszeres képességeit csillogtatta, de szerzeményei és egzotikus hangszerekkel kikevert hangzása is érdekesnek hatott. Henry Threadgrill következett, az amerikai avantgárd legendás szaxofonosa, de sajnos az őt vendégül látó zenekar, a kubai dobos Dafnis Prieto kvintettje nincs vele egy súlycsoportban - ártalmatlan, unalmas latin zenét játszanak. A jazz minimális ismérveit tudatosan figyelmen kívül hagyta a finn RinneRadio, ezúttal kvartett felállásban. Még chilloutnak is túl hűvös volt. A kongresszusi központ avatóján először Christian McBride tudott olyan hangulatot teremteni, a hatalmas késés ellenére igazán befűteni, amivel minden jazzrajongó elégedett lehet.

McBride-ot először a Philip Morris Generations Band tagjaként, Ray Brown pártfogoltjaként láttam Pesten: akkor már Benny Green triójában is feltűnt. Tizenöt év elteltével már nem ígéret, hanem abszolút világsztár lett, nagyobb annál, mint amit akkor sejteni lehetett, hiszen nagybőgősként nem áll annyira az ember reflektorfényben, mint pl. fúvós vagy énekes szólistaként. Összes, zenekari tagként felvett lemezét bajos lenne felsorolni, saját együtteseivel most már hatodik sorlemezénél tart, ezzel érkezett európai turnéja első állomására, Saalfeldenbe (www.jazzsaalfelden.at). Az új, tripla (!) anyag címe: Live at Tonic - ebben a New York-i klubban az utóbbi években sokan rögzítettek koncertlemezt. A turnézenekar nemcsak a lemezen szereplővel azonos, hanem McBride évek óta összeszokott zenekarával is, és ezt már néhány hang után azonnal lehetett érzékelni. Szaxofonosa, Ron Blake kicsit jellegtelen, átlagos hangszínen jelentkezett be, de annyira erőteljes a játéka, hogy ezt hamar elfelejti az ember, és fuvolán is ügyes. Kettejük között pompás az összhang, és Geoffrey Keezerrel, a billentyűssel együtt könnyen váltakoztatják a tónusokat és a zenei stílusokat, messze maguk mögött hagyva a Brown-féle késleltetett, lépegetős bőgőjáték hangulatát. Hiába a látszólag hagyományos felállás, tehát zongorás trió egy fúvóssal, a funky jegyében az elektronikus hangmodulációk dominálnak, bár nem felejtik, hogy elvégre bebop zenekar volnának.

Akkora a tűz a játékukban, hogy egy-két pontatlanságot csak az vesz észre, aki erre utazik. Terreon Gully dobosnak a bő egyórás szett vége felé engednek meg egy nagyobb parádét, bár négyezés volt a kedvéért korábban is. A Tonic zenéje hagyományos jazz, izgalmas mai ritmus- és hangzáselemekkel - biztosan nem véletlen, hogy koncertfelvétel. Közönség nélkül el sem tudom képzelni, pedig öntetszelgő bravúrok nincsenek, iszonyúan figyelnek egymásra mind. A négy fiatal muzsikus együtt és külön-külön újra megmutatta, hogy mitől is van mind a mai napig akkora nimbusza az amerikai jazz legjobbjainak. Érdemes volt csúcspontnak tenni őket egy újjászülető fesztivál első éjszakáján.

Zipernovszky Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely